„Ha valaki nem munkát, hanem hivatást választ, az 24 óráját tölti ki.”
Németh János 1982. január 19-én, egy nappal 37. születésnapja előtt lépett a Vidi kötelékébe. Az elmúlt harminc évben szinte minden területen kipróbálta magát és állítja, semmit sem tenne másként; végtelenül hálás a sorsnak az elmúlt évtizedekért.
Névjegy Németh János Vidis pályafutás: | ||
Mindig úgy gondolta, hogy a foci lesz az élete, vagy a sors sodorta erre?
1953-ban Lovasberényben voltam kisiskolás, amikor a falu új református lelkésze hittanórán megkérdezte, ki mi szeretne lenni. Én gondolkodás nélkül azt válaszoltam: Puskás Ferenc vagy sportminiszter. Ez egy kisfiúnak volt megfoghatatlan, elérhetetlen vágya, de mégis egész életemben bennem volt, hogy focival szeretnék foglalkozni. Miután mondták, hogy Öcsi bácsit nagyon kevés ember éri utol, de sportvezető még akár lehetek, ez vezérelte végig az egész életemet.
Vidis pályafutását módszertani főelőadóként kezdte, de valójában edzői posztra jelentkezett, hiszen ebben volt már tapasztalata.
1977-től a Máv Előrénél voltam ifjúsági edző és utánpótlás vezető. Hadd büszkélkedjek azzal, hogy az akkori ifi csapatommal, amelynek Orbán Viktor is a tagja volt, az országos bajnokságban a harmadik helyig meneteltünk. Ezek után természetes volt, hogy edzőként szerettem volna folytatni, azonban Bencsik István elnök és Szalmássy Tamás ügyvezető úgy döntött, módszertani főelőadóként a futball, a tájfutó, az atlétika és a kerékpáros szakosztályok munkáját fogom ellenőrizni.
Végül több területen is kipróbálta magát a Vidinél…
Hat év után technikai vezető lettem, majd 1992-től utánpótlás technikai vezető. Végül két évre, 1998 és 2000 között visszatértem még a felnőttekhez technikai vezetőként, de ezt kis kitérőt is beszámítva soha sem szakadtam el a fiataloktól, utánpótlásedzőként szinte folyamatosan dolgoztam.
Lényegében az összes várakozásomat meghaladta, túlhaladta mindaz, ami történt velem, hiszen annál az egyesületnél dolgozhattam és dolgozhatok ma is, amit vágyaimban megcéloztam. Miután minden területen kaptam feladatot, a legkisebbektől a felnőttekig – az NB I-es tartalékcsapat edzője is voltam két alkalommal – és megismerhettem egy fociklub minden területét, zeg-zugát, mondhatom, sosem csinálnék mást. Hálával tartozom a sorsnak és főleg a Videotonnak, hogy ezt csinálhattam, igyekszem is meghálálni, szinte az egész életemet a Sóstón töltöttem, hiszen ha valaki nem munkát, hanem hivatást választ, az 24 óráját tölti ki.
Ráadásul nem csak én jubilálok, az MLSZ éppen ma 111 éves. A délelőtt pont az utánpótlás bajnokságok sorsolásán vettem részt Budapesten, amikor is elhangzott kollégák szájából: az egész ország legrégebbi főállású vezetője vagyok. Az utánam következő „csak” 27 éve szolgál egy helyen.
A klubra. Elsősorban. De arra is büszke vagyok, hogy a legtöbb szövetségi kapitánnyal dolgozhattam együtt. Magyarországon nincs még egy focicsapat, ahol nyolcan is letették a kézjegyüket: Kovács Ferenc, dr. Mezey György, Jenei Imre, Verebes József, Csank János, Bicskei Bertalan, Várhídi Péter és Gellei Imre.
Eredményeim közül talán az 1994-95-ös U18 csapattal elért bajnoki ezüstérmet és az 1995-96-os U15-ös bajnoki aranyérmét emelném ki.
Melyik a kedvenc csapat?
Nem kérdés, hogy a Vidi, de ha nemzetközi porondról beszélünk, akkor a Barcelonának szurkolok.
Mi a kedvenc sztorija?
Az egyik legkedvesebb történetem az 1989-es indiai Nehru Kupához kötődik, ahova, mint technikai vezető utaztam a csapattal. Legelső mérkőzésünket Koreával játszottuk, és 3-0-ra nyertük. A szálloda dolgozói hatalmas csinadrattával fogadtak minket, olyan tűzijáték és petárdázás volt, mint Szilveszterkor. Az udvarban volt egy háromnegyed focipálya nagyságú medence és a nagy ünneplés közepette a srácok, Horváth Gábor csapatkapitány és Koszta János vezetésével beledobtak a vízbe. Öltönyöstől, nyakkendőstől kezemben a diplomatatáskám, benne a papírok, igazolások. Miután a kimásztam a medencéből megfogadtam, hogy minden egyes győzelem után önként megismétlem a mártózást. Úgy hozta a sors, hogy megnyertük a kupát, így hatszor merültem, és szárítgattam az iratokat, Koszta Jani pedig szerelte az órámat, az ugyanis nem volt vízálló, így minden alkalommal szét kellett szedni, és száradás után összeszerelni. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza a Nehru Kupára.
•
Szerző: Papp Brigitta