29 évesen visszavonult Kispera, a Vidi történetének egyik legeredményesebb játékosa

A szurkolók többségét villámcsapásként érte ifjabb Horváth Gábor tavaly decemberi bejelentése, mely szerint 29 évesen abbahagyja a labdarúgást. Magyar bajnoki bronz-, ezüst-, aranyérem, Magyar Kupa ezüst- és aranyérem, két Ligakupa aranyérem, két Szuperkupa ezüstérem és egy aranyérem. 2010-ben az idény legjobb játékosának járó Bozsik József-díjat is megkapta Kispera, aki négy alkalommal a felnőtt válogatottban is pályára lépett. Ritkán látható, kivételes karrier volt az övé, ráadásul sikereit kivétel nélkül nevelőegyesületével, és egyben kedvenc klubjával, a Videoton FC-vel érte el.

- Hogy jutottál arra a döntésre, hogy végleg befejezed a labdarúgó-pályafutásodat, hiszen mindössze 29 éves vagy, és még minimum 5-6 évig biztos, hogy NB I-es szinten tudtál volna játszani?

Sokan felkapták a fejüket, amikor decemberben hivatalosan is bejelentettem a visszavonulásomat. Az elhatározás azonban már hónapokkal korábban, október környékén megszületett bennem. Nem volt könnyű döntés, hiszen focis családban nőttem fel, és az eddigi életem a fociról szólt. Már kisgyerekként rengeteg időt töltöttem el apuval a Sóstói Stadionban, a Vidiben cseperedtem fel, végigjártam a korosztályos csapatokat. Sosem gondoltam, hogy ilyen korán eljön az idő, amikor végleg szögre akasztom a csukámat. Korábban úgy kalkuláltam, hogy minimum 35 éves koromig leszek élvonalbeli profi labdarúgó. Végül azonban jóval hamarabb eljött az idő, amikor úgy éreztem, hogy be akarom fejezni. Az indító ok a paksi sérülésem volt. Abban az időben többször is leültem, és magammal őszintén átbeszéltem a jövőmet. Úgy kell elképzelni, mint amikor két ember megbeszél egymással egy párkapcsolatot. Csak ebben a helyzetben nekem saját magammal kellett tisztáznom a dolgokat. Eleinte szörnyű volt a felismerés, hogy jobban érzem magam akkor, ha nem kell fociznom, nem kell edzésekre járnom. Tavaly nyár végén volt egy öthetes időszak, amikor teljesen egyedül voltam. Azt hiszem, ekkor dőlt el bennem végérvényesen, hogy boldogabb ember vagyok, ha már nem a focival kell foglalkoznom. Őszintén bevallottam magamnak, hogy már elmúlt az a szenvedély, ami korábban annyira jellemző volt rám. Először édesapámmal közöltem a döntésemet, aki hallani sem akart arról, hogy abbahagyom a focit. Megpróbált rábeszélni, hogy folytassam, de hiába. A döntésem akkor már sziklaszilárd volt.

 - 2003-ban mutatkoztál be az élvonalban. A Vidivel mindent megnyertél, amit játékos Magyarországon megnyerhet. Felnőtt válogatott is voltál, valamint 2010-ben az év játékosának választottak. Évekig szerepeltél az egyik legerősebb európai bajnokságban. Ha visszatekintesz a mögötted lévő 11 évre, akkor kijelenthetjük, hogy mindent elértél a labdarúgásban, amiről gyerekként álmodoztál?

Mindig is céltudatos ember voltam. Amit gyerekként kitűztem maga elé célokat, azokat sikerült mind megvalósítanom. Csodálatos 11 év van mögöttem. Rengeteg kiváló edzővel dolgozhattam, és még több jó játékossal játszhattam együtt. Azok a címek, amiket felsoroltál, nagyon fontosak számomra. Büszke vagyok arra, hogy édesapám nyomdokaiba léphettem, aki az egyik legendás alakja a Vidinek. Az pedig leírhatatlan érzés, amikor az ember a kedvenc csapatával nyer meg mindent, amit csak meg lehet nyerni. A Vidi mindig is az életem meghatározó része volt. Hogy mást ne mondjak, a kislányom édesanyját is a Videoton FC-nek köszönhetően ismertem meg, hiszen akkoriban a klub alkalmazottja volt. Büszke vagyok arra, hogy általam sokan megismerték például Hollandiában is a Vidit.

- Hogyan tovább? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Mindig a megérzéseimre hagyatkoztam, így lesz ez most is. Korábban el tudtam képzelni magam, hogy mondjuk edzőként gyerekekkel foglalkozzak. Meg is szereztem az UEFA "B" diplomát. Most azonban úgy érzem, semmi szükségem a focira, boldog vagyok nélküle. Azt akarom kapni majd az új munkámtól, amit több mint egy évtizedig a focitól kaptam. Most például egy Thai masszázs-tanfolyamon veszek részt, és egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a későbbiekben ezzel foglalkozzam hivatásszerűen is.

- Mit szeretnél búcsúzásképp üzenni a szurkolóknak, és azoknak, akik közel állnak hozzád?

Elsősorban a családomnak szeretnék köszönetet mondani. Rengeteget segítettek nekem, nélkülük nem lehettem volna az, aki lettem. Óriási élmény volt a Vidiben felnőni, és a csapatban meccseket játszani, és serlegeket nyerni. Boldog vagyok, hogy hosszú évekig ezt a klubot szolgálhattam, és, hogy innen kerültem külföldre. Hálás vagyok az összes klubomnak, ahol megfordultam, természetesen a Paksnak is. Érdekesség, hogy édesapám is a paksi pályán játszotta az utolsó meccsét, és én is. Úgy látszik, ez is ilyen családi hagyomány (nevet). Bízom benne, hogy a szurkolókban pozitív kép marad meg rólam. Többek közt ezért is hagytam abba a focit, mert már nem tudtam volna szívvel-lélekkel kimenni a pályára. Annál sokkal jobban tisztelem ezt a csodálatos sportot, hogy csupán pénzkeresés miatt játsszak.