"Én a Vidiben lettem valaki"

Vadász Imre Fejér vármegyében, közelebbről Előszálláson látta meg a napvilágot 1959. november 10-én. A fiatal középpályás 1973-tól 1979-ig utánpótlásunkban nevelkedett, az 1979/80-as bajnokságban dobta be a mélyvízbe Lantos Mihály. Abban az idényben hússzor játszott az NB I-ben, 1987-ig pedig részese volt két bronzérmünknek, kupadöntőnknek és UEFA-Kupa-menetelésünknek is - utóbbi során 12-ből 11 mérkőzésen pályára lépett. 213 mérkőzés után hagyta el a Vidit, majd másfél idényt játszott a ZTE-ben, illetve további másfelet az MTK-ban - ahol bajnoki ezüstérmes lett -, de nem akasztotta szögre a stoplist, hanem visszatért Székesfehérvárra és 1990 és 1994 között újabb 85 mérkőzést játszott le piros-kékben, így összesen 298-ig jutott. Visszavonulása óta is figyelemmel követi csapatunkat, több gálamérkőzésen is szerepelt és a mai napig a Vidi utánpótlásában dolgozik.

Először is nagyon boldog születésnapot kívánok! Hogyan ünnepelsz, illetve hogy telnek a hétköznapjaid?

Köszönöm szépen. Immár hagyomány, hogy ilyenkor Sárváron pihenünk a feleségemmel. A hétköznapokban egy fuvarozási cégnél dolgozom, ez a főállásom, ezen kívül a Vidi U10-es csapatának edzőjeként tevékenykedek Palánki Csabával és Gelencsér Tiborral. Mindkét munkát nagyon szeretem, ezek töltik ki a mindennapjaimat.

Vágjunk rögtön a közepébe! Az 1984/85-ös UEFA-Kupa-menetelés egyik legnagyobb sikere a Manchester United kiejtése volt. Van erről egy történet, miszerint a tizenegyeseknél, miután lement az öt kör és nem született döntés, az egyik csapattársad kilökött a sorból azzal, hogy te önként vállalod a büntetőt. Ez valóban így történt?

Igen, ez így igaz. Az előzményekről annyit, hogy a visszavágó előtti edzésen mi már gyakoroltuk a büntetőket és a három próbálkozásomból Disztl Péter kettőt megfogott, mindig jó irányba ment. Ez nem tett túl jót az önbizalmamnak. Az első öt ember után vártuk, hogy a mester kijelölje, ki legyen a következő rúgó és akkor Borsányi Pista felkiáltott, hogy a Vadi akarja lőni, majd odalökött. Mondtam, ha már így alakult, vállalom, de ketten álltunk a labda mögött, én és a „majré” (nevet). Szerencsére bement, így én szerezhettem a mindent eldöntő gólt ebben a párharcban.

Ezután következett a legendás sprint, majd elborítottak a játékostársak. Milyen emlékeid vannak arról a pillanatról?

Olyan euforikus érzés szabadult fel bennem, hogy ki tudtam volna futni a világból, de az Ikarus-pályáig biztosan. Futottam, futottam, de mivel ott volt a B-közép, arra jutottam, ott kéne megállnom. Csúsztam, aztán jöttek a csapattársak, egyre többen, de akkor ebből nem sokat fogtam fel. Borzasztó nehéz, sáros pályán 120 percet játszottunk egy Manchester United ellen, de ott és akkor olyan energia szabadult fel bennem, hogy minden fáradtság kiment a lábamból. Fantasztikus érzés volt!

Szintén emlékezetes a Zseljeznicsar elleni hazai meccsen lőtt gólod: 2-1-es állásnál Szabó József továbbcsúsztatta a labdát, te pedig ballal remek gólt rúgtál.

Ennek azért is volt jelentősége, mert így kétgólos előnnyel mehettünk a visszavágóra. Pályafutásom egyik legfontosabb és legszebb gólja volt, tényleg egész jól eltaláltam (nevet).

Nagyszerű ellenfelek ellen játszhattatok ebben a sorozatban, de nézzünk picit a sportszakmai dolgok mögé. A 80-es évek közepén eljutottatok többek között Manchesterbe, Párizsba és Madridba is, ami nem volt mindennapos a szocializmusban. Természetesen nem turistáskodni mentetek, de szét tudtatok nézni ezekben a városokban?

Szerencsések voltunk, mert nekünk megadatott, hogy nem Szófiába vagy Tiranába kellett utaznunk, hanem igazán gyönyörű nagyvárosokat fogtunk ki. Minden mérkőzés előtt volt egy kis időnk körülnézni. Bár tényleg nem sok, de mindenhol beiktattunk a programba egy-egy városnézést. Párizsban szerencsésen meg is hosszabbították a hetünket, mert a repülőssztrájk miatt csak egy nappal később utazhattunk haza, emiatt az akkori bajnokinkat el is halasztották vasárnapra. Manchesterben és Madridban is szét tudtunk nézni. A 60-ik születésnapomra aztán a feleségemtől kaptam egy madridi utat. Real-mérkőzésen is voltunk, mindent megnéztünk a spanyol fővárosban, ami abba a négy napba belefért. Teljesen mást láttam, mint annak idején, hiszen anno főleg a meccs járt az ember fejében. De akadt olyan hely, amiről azonnal beugrott, hogy voltunk már ott a csapattal is.

Mai ésszel szinte elképzelhetetlen, hogy hiába a nagyszerű UEFA-menetelés, mégsem igazolhattatok külföldre. Mennyire fájó, hogy ezt a lehetőséget elvették tőletek?

Abban a rendszerben nem azt kérdezték, hogy neked mi lenne a jó, az volt, ami. Voltak szabályok, nem tudtunk mit tenni, más világ volt. Ahhoz, hogy külföldre szerződj, legalább 30 évesnek kellett lenned, mi pedig ott voltunk 25-29 esztendősen. Egyedül Burcsa Győző tudott eligazolni Franciaországba, az Auxerre-be, mert ő már elmúlt 30 és megfelelt a többi kritériumnak is. Mi annak is örültünk, hogy a futballnak hála ilyen sok helyre eljuthattunk, erre egy átlagembernek akkor esélye sem volt. Én elmehettem 34 országba, mindezt a futballnak köszönhettem. Ha ez nincs, talán Csehszlovákiáig jutok, de annál messzebb nemigen.

Számos remek edző keze alatt játszhattál, a két legnevesebb talán Kovács Ferenc és Verebes József volt. Hogy emlékszel vissza rájuk, milyen edzők voltak ők?

Mindketten nagytudású szakemberek voltak, nagyon eltérő személyiséggel. Verebes József egy taktikus, de laza ember volt. Annak idején ő hozta be a holland stílust, a totális futballt, amivel szép eredményeket ért el. Nekem szerencsém volt, mert az MTK-s időszakomban is – 1988-tól két éven át – együtt dolgozhattam vele. Sajnos két bajnokságot elbuktunk, egyszer másodikak, egyszer harmadikak lettünk. Kovács Ferenc szintén nagyon értett a taktikához, emellett a rend és a fegyelem volt az elsődleges számára. Például edzésről semmilyen okból nem késhettünk el. Úgy kellett elindulni, hogyha "kisbalták potyognak az égből", délután háromra akkor is ott legyünk. A szabályok mindenkire érvényesek voltak. Az ő hozzáállása és fegyelemre nevelése rendkívül sokat számított a sikereinkben.

Térjünk vissza a Vidi utánpótlásában, az U10-esekkel végzett munkádhoz. Ezek a gyerkőcök tudják, ki az edzőjük, tudnak az UEFA-Kupa döntős csapatról?

Igen, többen is tudnak rólunk az apukájuktól vagy a nagyszülőktől, akik megmutatták nekik az akkori felvételeket. Új srácokkal kezdtünk dolgozni a nyáron, de a Manchester elleni tizenegyesről és a Zseljó elleni gólomról általában tudnak. Ha nem is mindenki, de jópáran képben vannak, ami nagyszerű érzés.

A mai utánpótlásban edződő gyerekek lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani a tietekkel. Hogy emlékszel vissza a fiatalkorodra?

Én úgy kerültem 1974-ben a Videotonhoz, hogy előtte nem voltam igazolt játékos. Kiskoromban januártól decemberig fociztunk otthon a réten, ameddig csak tudtunk, más képzésem nem volt. Amikor Fehérvárra kerültem és elkezdtem járni edzésre, figyeltem, hogy a többiek mit csinálnak és próbáltam őket utánozni. Mondhatjuk, hogy autodidakta módon tanultam meg focizni. Nem csinálhattam rosszul, mert 1976-ban tagja voltam, ha nem is kezdőként, a klub első ifjúsági bajnoki címet szerzett csapatának, 1980-ban pedig már az első osztályban játszottam.

Mit jelent számodra a fiatalokkal való munka?

Ha az ember úgy érzi, hogy azt csinálja, amit szeret, annál jobb dolog nincs. Amikor fociztam, azt imádtam, most edzőként érzem jól magam. Szeretek a gyerekekkel foglalkozni, pedig időnként nem könnyű, mert ahány gyerek, annyi féle személyiség. Meg kell találni velük a közös hangot, szépen, türelmesen magyarázva, érvekkel alátámasztva, de remek érzés, amikor fogékonyak rá. Az utánpótlásunk nagyon szépen fejlődött az elmúlt években, jól felépített rendszerünk van, megfelelő irányvonallal. A játékosok eljuthatnak a felnőtt csapatig, elég csak Dala Martinra vagy a nemrég Kecskemétre igazolt Berki Marcellre gondolni, mindkettőjüknek az edzője lehettem.

Vasárnap a DVTK otthonában játszunk bajnokit. Neked is van diósgyőri kötődésed, hiszen a fiad, Vadász Viktor három éven át fontos játékosa volt a borsodiaknak. Mit vársz ettől a mérkőzéstől?

Rendszeresen jártunk a mérkőzéseire, ezalatt nagyon megszerettem azt a közeget, a remek szurkolótábort. Kemény meccs lesz, szeretném, ha a Vidi nyerne, de a Diósgyőr is nagyon jó csapat. Ha ponttal térünk haza, az már remek eredmény lenne, hogy egyel vagy hárommal, azt majd meglátjuk.

Összesen 298 NB I-es bajnokin szerepeltél a Vidiben, játszottál UEFA-Kupa döntőt, voltál később csapatkapitány is. Mit jelent számodra ez a klub?

Rengeteget, én a Vidinél lettem valaki! Úgy gondolom, letettem valamit az asztalra játékosként, és közel 20 éve utánpótlásedzőként is itt vagyok. Játszottam Pesten és Zalaegerszegen, de mindig visszatértem, Fehérvár számomra a bázis. Amíg élvezem a munkát a gyerekekkel és számítanak rám, addig itt leszek!