Interjú Karsai Lászlóval, aki 50 éve történelmi gólt szerzett a DVTK ellen

Karsai László több szempontból is a legnagyobb Vidi-legendák egyike. Tagja volt az 1967-ben első alkalommal az élvonalba feljutó együttesünknek. 50 évvel ezelőtt az ő góljával nyertünk először NB I-es bajnokit, ellenfelünk a DVTK volt. Karsai volt az első videotonos, aki 200 NB I-es meccsen játszott - érdekesség, hogy a 100. NB I-es meccse hamarabb volt meg, mint magának a klubnak, ugyanis mielőtt Székesfehérvárra igazolt, az MTK-ban már játszott hét élvonalbeli meccset. A klub történetében Karsai László "Sunyi" játszotta a második legtöbb NB I-es bajnokit (335), nála csak Végh Tibor lépett többször pályára Vidi-mezben (420). Karsai 71 gólt szerzett az NB I-ben piros-kék színekben, ezzel a klub örökranglistáján a negyedik legeredményesebb játékos Szabó József (111 gól), Nikolics Nemanja (88 gól) és Tiber László (78 gól) mögött.

Hogyan kezdődött a labdarúgó-karrierje?

Budapesten, a Pongrác-telepen laktunk. Nagycsaládban nőttem fel, összesen nyolcan voltunk testvérek. Nagyon szerény körülmények között éltünk a proli-negyed közepén, valahol félúton az MTK és a Fradi stadion között. Én voltam a legfiatalabb gyerek a családban, és mindegyik testvérem sportolt valamit, úgyhogy én sem maradhattam ki ebből, nekem is sportolnom kellett. A bátyáimtól sokat tanultam, de állítólag érzékem is volt a focihoz. Pár száz méterre laktunk az MTK pályától, emlékszem, csibészek voltunk, mert kölyökként a villamos végén az ütközőn utaztunk mindig, természetesen ingyen. Nem csak az MTK hazai meccseit néztem meg gyerekkoromban, de sokszor az edzéseket is tátott szájjal figyeltem. Később abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy előbb az edzéseken, majd a meccseken is labdaszedő lehettem, vagyis testközelből láthattam Hidegkuti Nándort, Kovács Imrét vagy éppen Gellér Sándort. Nekem Hidegkuti volt a kedvencem, amikor a téren fociztunk a haverokkal, mindenki választhatott magának egy nevet, hogy ki akar lenni, és mindig a Hidegkuti voltam. A szabadidőm nagy részét a téren töltöttem, és gyakoroltam. Szerencsére jó agyam volt, így nem sokat kellett otthon tanulnom, mert amit az iskolában elmondtak a tanárok, azt sikerült megjegyeznem, így suli után csak annyi dolgom volt, hogy lemenjek a térre, és gyakoroljak. Ehhez sokszor társak sem kellettek, mert ott volt a fal, az mindig visszaadta nekem a labdát. Volt, hogy 3-4 órán keresztül mandinereztem megállás nélkül. Aztán úgy 10 éves lehettem, amikor az MTK egyik játékosmegfigyelője, aki akkoriban járta a lakótelepek tereit, és az ott ügyesen focizó gyerekekre „vadászott”, ki nem szúrt engem. Édesapám persze egyből kérdezte, hogy miért az MTK-ba megyek, miért nem a Fradiba? Körülbelül egyforma messze lehetett tőlünk mindkét csapat pályája. De mivel én akartam a következő Hidegkuti lenni, így szóba sem jöhetett a Fradi. Később az ifi bajnokságban 10.000 néző előtt legyőztük a Ferencvárost és ezzel megnyertük az országos bajnokságot.

Hogy került az MTK-ból Székesfehérvárra?

18 évesen mutatkozhattam be az MTK-ban az élvonalban, de nem sikerült állandó helyet kiharcolnom a kezdőben, így végül 1967-ben az a döntés született velem kapcsolatban, hogy egy évre kölcsönadnak az akkor a második vonalban szereplő VT Vasasnak. Ez kapóra jött számomra, ugyanis műszerész volt a szakmám, és a Vadásztölténygyár akkor kezdett el tv-ket gyártani, szóval könnyen sikerült elhelyezkednem, hiszen itt a foci mellett dolgoznom is kellett valamit. Mivel lakást az első időszakban még nem tudtak Székesfehérváron biztosítani számomra, ezért a vezetők jelezték, hogy addig szállóban fogok lakni, aminek tulajdonképpen megörültem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy a Velence Szálló egy kifejezetten szép, kényelmes szálló – csakhogy, mint később kiderült, nem a Velence Szállóról volt szó, hanem egy munkásszállóról (nevet). Na ez a kezdeti időszak nagyon nehéz volt számomra, dolgozott bennem rendesen a honvágy, de összességében sikeresen alakult a ’67-es évünk, hiszen az Egyetértés mögött a második helyen végeztünk, és ezzel történelmet írtunk a fehérvári futballban, hiszen első alkalommal jutott fel a csapat a legmagasabb osztályba. Ráadásul befejeződött az új stadion építése is, így az NB I-et már az új, Sóstói Stadionban kezdtük el.

(Fotó: Arcanum / Népsport 1967. november 21.)

1968. március 10-én történelmet írt, hiszen a Vidi első hazai NB I-es bajnokiján a DVTK ellen győztes gólt lőtt Sóstón, ez pedig egyben a klub történetének első NB I-es győzelme is volt. Hogy emlékszik vissza erre fél évszázad távlatából?

Nagy vereséggel kezdtük a szezont a Vasas ellen, de tulajdonképpen az akkoriban a papírforma volt. A DVTK ellen sem mi számítottunk az esélyesnek, hiszen a miskolciak komolyabb élvonalbeli rutinnal rendelkeztek, mint mi. Csúsztunk-másztunk azon a meccsen, és hát szeretném azt mondani, hogy a történelmi győztes gólom egy 20 méteres bombagól volt, de az igazság az, hogy körülbelül fél méterről csetlő-botló mozdulattal juttattam kapuba a labdát (nevet). Egyébként minden évben szokott lenni egy találkozó, ahol az akkori diósgyőri, salgótarjáni, fehérvári és néhány pesti csapat játékosai összeülnek egy közös vacsorára, és ilyenkor hajnalig mennek a sztorizgatások. Mert sztorik azok vannak bőven. Az egykori diósgyőri kapussal, Veréb Gyurival akárhányszor találkozom, mindig azzal kezdi, hogy jól hátba vág, majd nevetve mondja, hogy „egyedül te rúgtál nekem szögletből érintés nélkül gólt”. De ezt úgy képzeld el, ahogy mondom, hogy minden egyes alkalommal a fejemhez vágja ezt (nevet).

((Fotó: Arcanum / Labdarúgás, 1970. március)

Sajnos a Vidi első NB I-es szezonja nem úgy sikerült, ahogy tervezték, hiszen szezon végén kiesett a csapat. Nem volt ekkor megkeresése az MTK-tól, hogy térjen vissza hozzájuk?

Dehogynem, hívtak folyamatosan. De nem volt kedvem visszamenni, mert időközben nagyon megszerettem a várost, és a csapattársakat is. És való igaz, 1968-ban kiestünk, de a következő évben nagyon simán visszajutottunk, ráadásul az egy szenzációs szezon volt számomra is. 34 gólt szereztem úgy, hogy nem is játszottam mind a 34 bajnokin az idényben. Szezon végén ismét megpróbált visszacsábítani az MTK, hatalmas, háromszobás budai lakást és jó pénzt ígértek, de a Vidi-szurkolók szeretete nekem fontosabb volt. Még egy transzparenst is csináltak nekem „Karsai a vezérünk” felirattal.

(Karsai történelmet írt az NB I/B-ben is: Korábban soha senki nem lett 34 góllal gólkirály a másodosztályban.
Fotó: Arcanum / Népsport, 1969. december 3.)

1970-ben bemutatkozhatott a válogatottban is, és csak azért nem ön lett a Vidi első válogatott futballistája, mert csapattársa, Fejes Gábor is ugyanazon a válogatott meccsen debütált, de ő kezdőként, míg ön a félidőben csereként. Hogy emlékszik vissza a válogatottra?

Az akkori szövetségi kapitány, Hoffer József jól ismert engem, hiszen korábban az Ifi-válogatottban dolgoztunk már együtt. Józsi bácsi egyre több játékost hívott meg vidéki csapatokból is. Az első válogatott meccsemen 2-2-t játszottunk Jugoszláviával, majd a második mérkőzésem a nemzeti csapatban már emlékezetesre sikeredett, hiszen gólpasszt adtam és gólt lőttem, 2-0-ra nyertünk Lengyelország ellen. A gólpasszt szögletből adtam Fazekasnak, majd a második gól előtt ő adta nekem a labdát, amit már csak a kapuba kellett juttatnom. Óriási élmény volt, amikor a gól után az egész stadion az én nevemet skandálta. Lehet bármennyi pénzt keresni sportolóként, nincs semmi, ami ahhoz fogható érzés lenne, mint amikor magadra veszed a címeres mezt, és kezdés előtt elénekeled a himnuszt. Ha valamiért alázattal dolgoztam gyerekkorom óta, az az volt, hogy átélhessem azt, mit is jelent válogatottak lenni.

((Fotó: Arcanum / Labdarúgás, 1970. augusztus)

Ott voltam Brazíliában is Pelé búcsúmeccsén, pályára ugyan nem léptem azon a találkozón, de így is hatalmas élmény volt részese lenni annak az eseménynek is. Nekem Pelé volt a példaképem, miatta harcoltam a 10-es számú mezért, szóval, még ha csak nézőként is, de óriási élmény volt élőben megtekinteni azt a meccset.

Egy kevésbé vidám rész következik az ön pályafutásának felelevenítésében, az a bizonyos 1976-os bajnoki ezüstérem. Bő 40 év elteltével hogyan tekint vissza arra a szezonra?

Csapatkapitánya voltam annak a Vidinek, és bizton állíthatom, hogy megérdemeltük volna a bajnoki címet. Nyilván sovány vigasz, de a Vidi-szurkolók számára az a ’76-os Vidi volt az első fehérvári aranycsapat. Sajnos az a rendszer olyan volt, amilyen. Mindent megtettünk, de hatalmas ellenszéllel szemben kellett helyt állnunk. Hosszú évekkel később egy egykori Fradi-játékos elmesélte, hogy a szezonban 15 meccset vettek meg a bajnoki cím érdekében. Mindenesetre mi játékosok úgy tekintettük magunkra, és az akkori Vidire, mint az 1976-os bajnokság győztesére. Az ezüstérmet ugyan nem tudjuk bearanyozni, de legbelül mindenki tudja, talán még a fradisták is, hogy abban az esztendőben a bajnoki címet a Vidi érdemelte volna meg.

A következő szezonban az UEFA-Kupában indulhattak, és egészen a nyolcaddöntőig meneteltek. Nagy sikernek számított ez akkoriban?

Igen, szerintem büszkék lehetünk az ott elért eredményünkre. Sajnos abban a sorozatban keveset játszottam talpcsonttörés miatt. Nem is utazhattam volna ki Isztambulba a Fenerbahce elleni találkozóra, de Kovács Feri bácsi – akit a mai napig nagyon imádok – magával vitt, mint a csapat másodedzője (nevet). Mindent figyelembe véve szép sorozatot tudhatunk magunk mögött, kivertük a Fenert és az Innsbruckot, végül a Magdeburg ellen búcsúztunk, de hazai pályán mindegyik meccsünket megnyertük, és gólt sem kaptunk. Akkor persze még senki nem gondolta azt, hogy kevesebb mint 10 éven belül egészen az UEFA-Kupa döntőjéig eljut a Vidi. Sőt, Feri bácsi távozása után a legtöbben azt sem gondoltuk volna, hogy valaha még visszatér a Vidihez edzősködni, hiszen a helyére előbb Lantos Mihály érkezett, majd őt a rendkívül zseniális pályaedzője, Verebes József követte a sorban. Józsi bácsi kezei alatt másodvirágzásomat éltem. 1979-ben Lakat Károly beválogatott az Olimpiai válogatottba, mely az akkor fénykorát élő DVTK-ra épült, a hazai meccseinket pedig a Diósgyőr stadionjában játszottuk. Az a korszak is felejthetetlen élmény számomra.

(1979. november 24., Diósgyőr, MAGYARORSZÁG – CSEHSZLOVÁKIA 3:0 (3:0) /Olimpiai selejtező – Olimpiai válogatottak mérkőzése/ Karsai László szerezte az Olimpiai válogatott második gólját)

Miután véget ért a labdarúgó-pályafutása, nem kezdett el egyből edzősködni, hanem előbb a játékvezetéssel próbálkozott. Milyen emlékei vannak erről az időszakról?

Semmi jó. Hatalmas tévedés volt részemről, hogy játékvezető lettem. Egyáltalán nem élveztem, nem volt meg hozzá a karakterem. Ha valamit hibáztam, utána egy hétig azon rágódtam, hogy az én rossz döntésem miatt kapott ki esetleg egy csapat. Na, azért volt egy kellemes velejárója annak, hogy spori lettem. Az 1985-ös UEFA-Kupa-menetelés alkalmával a Magyarországra érkező játékvezetőket én fogadtam, és én kísértem őket mindenfelé. Ezáltal egyrészt testközelből élhettem át azt a csodát, amit 33 évvel ezelőtt a Vidi véghez vitt, másrészt emlékezetes sztorikkal gazdagodtam. Az egyik hazai mérkőzésünk előtt elmentem a bírókért a reptérre, majd egy előkelő étteremben megvacsoráztunk – ez egyébként minden alkalommal így történt, hiszen fontos volt az, hogy jó kép alakuljon ki a külföldről hazánkba érkező sportszakemberekben. (Viszonylag sok időt töltöttek a játékvezetők nálunk, két nappal a meccs előtt szoktak érkezni.) Na, most a spori nem sokat köntörfalazott, egyből a lényegre tért, és afelől érdeklődött, hogy merre lehet a városban találni néhány – hogy is fogalmazzak – könnyűvérű hölgyet. „Hoppá!” gondoltam magamban, hát én még magamnak sem szereztem soha életemben ilyen hölgyeményt, mihez kezdjek most (nevet). Volt egy Facsiga nevű portás ismerősöm, akiről úgy sejtettem, talán tud nekem segíteni. Elég nagydumás srác voltam, ezúttal azonban szükség is volt a beszélőkémre, hiszen nem szerettem volna, ha másnap úgy kell meccset vezetniük a sporttársaknak, hogy az előző éjszakájuk nem úgy sikerült, ahogy szerették volna. Végül – és ezen én lepődtem meg a legjobban – alig 20 perc elteltével három fiatal hölgy társaságában indultak el a hotel bárja felé a játékvezető urak. Minden jó, ha jó a vége – ráadásul tovább is jutottunk, persze nem emiatt, de számomra ez egy emlékezetes sztori (nevet).

Hosszú vidis pályafutása során ki volt az a csapattársa, aki ön szerint a legjobb játékos volt?

Erre könnyű válaszolnom, Kovács Józsi volt a legjobb játékos, akivel valaha együtt játszottam a Vidiben. Védő létére lejátszott közel 400 NB I-es bajnokit úgy, hogy egyetlen sárga lapot nem kapott. Sokan azt mondták, hogy ő volt a magyar Beckenbauer, pedig az igazság az, hogy Beckenbauer volt a német Kovács Józsi. A két legjobb barátom pedig Hartyáni Gábor és Fejes Gábor voltak a csapatból. Ha pedig egy ellenfelet is kiemelhetek a pályafutásom időszakából, akkor az mindenképp Fazekas László lenne.

(Fotó: Arcanum / Labdarúgás, 1976. augusztus)

Úgy tudom, a mai napig nyomon követi a Vidi szereplését. Milyen találkozóra számít szombat este a DVTK ellen?

Jól tudja, valóban naprakész vagyok nem csak a Vidivel, de úgy általában az egész magyar labdarúgással kapcsolatban is. Sokáig úgy tűnt, hogy a fiaim is labdarúgók lesznek, Márkó és Zsolt is játszott a Vidi ifiben, de végül sérülések miatt abba kellett hagyniuk a focit. Szurkolóként azonban nyomon követjük a fehérváriak szereplését. Már nagyon várom, hogy elkészüljön az új Sóstói Stadion, mert akkor a hazai meccsekre újra ki tudok látogatni, ahogy tettem azt 2016 előtt is. Felcsútra sajnos csak ritkán jutok el, de a tévében amikor csak tudom, megnézem a meccseket. Egyáltalán nem vár könnyű mérkőzés szombaton a Vidire, a mostani DVTK elég szívós csapat benyomását kelti, nem fogja könnyen adni a bőrét. Harcos, küzdelmes találkozóra, és persze Vidi-győzelemre számítok.