Hűen a Djordjic névhez

Részben a háború miatt, részben édesapám karrierje miatt kerültünk Svédországba. Apám ott fejezte be a pályafutását a Norrköping együttesében, s aztán 1992-ben, a délszláv háború miatt döntöttek a szüleim végleg úgy, hogy nem költözünk vissza Belgrádba”, mesélte Bojan. „Így én már Svédországban kezdtem foczini. Először a Vasalunds együttesében játszottam, Stockholm egyik külvárosi negyedében, majd onnan kerültem a Brommapojkranához, 1999-ben, amely szintén stockholmi csapat, az egyesület neve azt jelenti, hogy brommai fiúk. Ez az ország egyik legjobb utánpótlás-nevelő együttese, ahonnan több válogatott és európai hírű futballista került ki.”

Djordjic pályafutásának további állomásait bárki megnézheti az interneten. A Manchester United játékosa lett, majd kölcsönben olyan csapatokban játszott, mint a skót Rangers, vagy a dán Aarhus Gymnastikforening (AGF), de apja nyomdokaiba lépve, megfordult a Crvena zvezdában is. „Az, hogy nekem is van tehetségem ehhez a sporthoz, szerencse. Az, hogy a futballt választottam, pedig természetes. Apám ismert, válogatott játékos volt egy olyan bajnokságban, amely akkor a világ élvonalához tartozott. Én meg kicsi korom óta jártam vele edzésekre, meccsekre. Mondhatom tehát, hogy belenőttem a futballba”, mondta a középpályás. „Nyilván senki nem tudhatta mi lesz belőlem, hiszen egy 10-11 éves gyerekről nehéz megjósolni, mire viszi. Amúgy a húgom is - aki felnőtt fejjel visszaköltözött Szerbiába és ma is Belgrádban él - sportolt, ifjúsági válogatott kosaras volt Svédországban. Ő azonban egy komoly térdsérülés miatt feladni kényszerült a pályafutását, így aztán a tanulmányaira összpontosított.”

Csoda-e, ha valakinek ilyen gyökerei vannak, ha valaki látta édesapját a legnagyobbak, többek között Maradona ellen játszani, akkor maga is arról álmodik, hogy a legjobbak közé kerüljön? Az álom aztán valósággá vált: 17 évesen a MU-hoz került, ahol ugyan csak kétszer kapott lehetőséget, ám 2000-ben elnyerte a legjobb ifjúsági játékosnak járó Jimmy Murphy díjat. Mennyi része van ebben a szintén belső középpályás, Ranko Djordjicnak? „Apám igazából sosem szólt bele a dolgaimba, hagyta, hogy – nyilván józan keretek között - azt tegyem, amit jónak látok. Vonatkozik ez a focira is. Sosem erőltette, az én választásom volt ez a sport, pedig 15 éves koromig, nővéremhez hasonlóan kosaraztam is. Azt azonban nagyon jól látta, felesleges bármit is „rám tukmálnia”. A meccseimre természetesen kijárt, de sosem veséztük ki, mit és hogyan csináltam a pályán. Úgy gondolta, belül úgyis tudom, jól játszottam-e vagy sem. Ha néha mégis odajött hozzám meccs után és megkérdezte, mit gondolok, milyen teljesítményt nyújtottam, ő is tudta, hogy rögtön az jutott eszembe, nem vagyok olyan jó, mint ő volt. Hangsúlyozom viszont még egyszer, ha őszinte magához az ember, tisztában van azzal, hogyan játszott egy adott mérkőzésen”, mondta Bojan. S ha már apa és fia között igyekszünk párhuzamot vonni, azt is meg kellett kérdeznem, mindig középpályás akart-e lenni az ifjabbik Djordjic? „Igen. Az a típus vagyok, aki szeret benne lenni a játék sűrűjében, mindit ott, ahol a labda van. A kapuban megőrülnék, de valószínűleg a hátsó alakzatban is”, válaszolta ő. Amiben pedig jónak tartja saját magát, az a szervezőképessége, a indításai és passzai. A jó játékos olyan, mint a sakkozó: két-három lépéssel előre látja az ellenfele lépéseit.

A foci számomra olyan, mint az élet – egyszer fent, egyszer lent. A focinak köszönhetem a szép és a kevésbé szép emlékeimet, a boldog napokat, és persze sok könnyet is. A foci tanított meg keménynek lenni a nehéz helyzetekben. A foci tanított meg arra, hogy tudjak örülni az apró dolgoknak is. Nyilván a foci pénz is, de nekem a foci hivatás és nem munka. Márpedig a kettő között óriási a különbség! Én nem futballozok, nekem az életem a futball. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ki kell építenem a „civil” személyiségemet is, ha nem szeretnék úgy járni, mint sokan, akik a pályafutásuk befejeztével „meghaltak”, mert nem tudták máshol, máshogyan folytatni az életüket. A részleteken azonban még nem gondolkozom”, mondta a játékos.

Színes pályafutásának köszönhetően Djordjic több országban élt hosszabb-rövidebb ideig. Hol érezte magát a legjobban, kérdeztem. A válasz pedig profizmusa mellett rávilágított személyisége egy másik fontos jellemzőjére, a pozitív hozzáállásra. „Minden helyen, ahol játszol és élsz, meg kell találni a pozitívumokat. Csak így tudod kihozni magadból a legtöbbet. A játékodra ugyanis kihatással van a pályán kívüli világhoz való viszonyod, az általános lelkiállapotod. Amikor a Crvena Zvezdában játszottam, tulajdonképpen otthon voltam, az anyanyelvemet beszéltem, a rokonaim közelében éltem. Amikor visszamentem Stockholmban, ott volt a család másik része és ifjúkorom kedvelt helyei. Amikor Angliában, Skóciában játszottam, ott is meg kellett találjam a jó dolgokat, csakúgy, mint most, Fehérváron. Nem azért vagyok itt, hogy bulizzak, vagy kávézóról kávézóra járjak. Játszani jöttem! Eddig ugyan nem sok lehetőséget kaptam a Vidiben, de nem vagyok elkeseredve. Lelkiismeretesen dolgozom, ugyanolyan elánnal játszom a tartalékcsapatban is, mint az elsőben, s tudom, hogy eljön majd az én időm. Nem vagyok sztár, a csapat egyik játékosaként tekintek magamra. Szeretnék egyben példát is mutatni a fiataloknak. Kitartás, türelem, kemény munka! Tedd a dolgod, éld túl a nehéz időket, miközben arra készülsz, hogy ha lehetőséghez jutsz, bizonyítani tudj!”