A megvalósult álom

Stockholmnak abban a körzetében, ahol mi laktunk, Rinkeby-ben, csak emigráns családok éltek. Volt ott mindenféle náció: szomáliaiak, ugandaiak, törökök, akkori jugoszláviaiak és így tovább. Többnyire szegény családok, akiknek nem volt sok lehetőségük és persze pénzük sem, ezért a gyerekeik többsége is olyasmit csinált, amire nem kellett sokat költeni: focizott. Minden szabadidőnkben rúgtuk a labdát”, emlékezett vissza a kezdetekre a svéd-ugandai középpályás.

A kapuban találtak számára helyet, s néhány hónap elteltével a színes bőrű kissrác társaságra és barátokra lelt a csapatban, így hát „megragadt”, a harmadosztályú Vasalundban csiszolhatta tudását. Hogy végül mégsem kapusként vonult be a svéd futball köztudatába, azt a Fenoménnek becézett, híres brazilnak, Ronaldonak köszönhetjük. Így mesélt erről: „Azok után, hogy láttam őt játszani, rájöttem, kapusnak lenni unalmas. Elhatároztam, kitörök a gólvonal fogságából és az egyik edzés alkalmával a portát elhagyva igyekeztem az edzőmnek bebizonyítani, milyen jól tudok cselezni. Nem tettem rá valami nagy hatást, mert visszazavart a kapuba. Nem nyugodtam bele ebbe és végül sikerült elérnem, hogy kikerüljek a középpályára.”

Tizenhárom éves volt, amikor az AIK felfedezte magának és rögtön le is igazolta. Karrierje gyorsan ívelt felfelé, néhány hónappal később már az idősebbek között játszott, majd tizenhat évesen felkerült az első kerethez. A Kalmar FF ellen debütált a svéd első osztályban, az Allsvenskanban, 2002 őszén. Áttörés volt ez nemcsak az ő, de családja számára is. A Kayongo-Mutumba családban hét gyerek nőtt fel. Martin volt az ötödik, két-két nővére és bátyja mellett van még egy húga és egy öccse is. A legkisebb Mutumba is focizik, védőként játszik egy másodosztályú együttesben. „A szüleim hitték is, meg nem is, hogy a fociból meg lehet élni”, mondta Mutumba. „Ám ahogy látták, hogy egyre jobban megy és persze, hogy nem kevés pénzt lehet vele keresni, egyre büszkébbek lettek rám. Rinkeby-ben ugyan sokan fociztak, de nem nagyon volt rá példa, hogy komolyabb szintre vitték. A szintén emigráns családból származó Zlatan Ibrahimovic mindenki számára elérhetetlennek számított, így kezdetben csak szép álomnak tűnt, hogy az ember kitörjön a bevándorlók világából. Mint mondtam, szegények voltunk. Arra is akadt példa, hogy egy többnapos tornára mindössze üres kenyérrel mentem el, ennyit tudtak adni a szüleim. Ifis koromban mindenkiért kocsival jöttek edzésre és elvitték enni. Én, miután hazamentem, még fociztam a srácokkal, aztán ettem. Ha volt mit… Idővel, ahogy jöttek a sikerek, úgy változott meg a szüleim hozzáállása – jobban odafigyeltek arra, hogy tudjak enni, megfelelően pihenni és többször is elmondták, ne járjak ki annyit a haverokkal focizni, nehogy bajom essék. Mint ahogy aztán ez meg is történt…”

Mielőtt azonban erre rátérnénk, essék néhány szó Martin tanulmányairól. „Hatodik után elvesztettem az érdeklődésemet az iskola iránt. Kis túlzással, csak azért jártam suliba, hogy pénzt csináljak, méghozzá a foci trükkjeimmel. Mutattam valamit, s fogadtam, hogy az illető gyerek utánam tudja-e csinálni. Persze, nem nagyon ment nekik. Így aztán állandóan kebabot, hamburgert meg pizzát vettem az összegyűjtött pénzből. Ezek voltak számomra az iskola legboldogabb percei”, mesélte a játékos, ezzel is rávilágítva arra, mennyit számított az ő világában az ennivaló, no meg a praktikusság, ami nélkülözhetetlen volt a Rinkeby-beliek túléléséhez. Mindeközben persze az iskolában is ment a foci, három a három, vagy négy a négy ellen és természetesen mindig Martin csapata győzött.

Az „örömfoci” lett aztán a veszte, amely évekre visszavetette a pályafutását. Ma már azt mondja, meggondolatlanság volt az egész, de akkor végig sem futott a fejében, hogy baj lehet belőle. Hogyan emlékszik vissza a balesetre a játékos? „Tizennyolc éves voltam. Az egyik nap kihagytam a délelőtti edzést az AIK-val, mert nem éreztem magam jól. Viszont felhívtak a haverok, hogy délután lesz egy villámtorna, ugorjak le velük játszani. Számítottak arra, hogy ha velem állnak ki, nyerhetünk, s így megkapják az elsőséggel járó pénzdíjat is. Nem tudtam nemet mondani. A döntőben aztán összeütköztem a kapussal és mind a sípcsontom, mind pedig a szárkapocscsontom eltört.” Az eset nyilván nem maradhatott titokban, s bár Martin megszegte a szabályokat, az AIK vezetősége mellette állt és megígérte, segít neki a felépülésben. A gyógyulás egy évet vett igénybe, ami alatt természetesen nem futballozhatott. Mindez persze azt is jelentette, hogy kevesebb pénze volt, amit rosszul viselt. A családját továbbra is eltartotta abból, amit kapott, de le kellett mondjon az extrákról. „A haverok segíteni akartak nekem, a pénz utáni sóvárgásom pedig elvitte a fejem. Hamarosan kisebb-nagyobb zűrökbe keveredtem. Rinkeby-ben nehéz az élet, aki nem talál munkát, vagy nem futballozik, abból könnyen bűnöző válik. Nos, az lett a vége, hogy az AIK vezetősége megelégelte az ilyen jellegű ügyeimet, s teljesen érthető módon, lemondott rólam”, mesélte Mutumba.

Az újságok tele voltak olyan szalagcímekkel, mint „A bűnöző visszatért” és hasonlók. Megígértem a szüleimnek, mindent megteszek és azon leszek, hogy hozzájáruljak a csapat jó szerepléséhez. Komolyan hittem abban, Isten jelölte ki számomra ezt a kacskaringós utat csak azért, hogy végül szeretett klubomban érjek a csúcsra. Valóban remek szezont produkáltunk”, mondta a középpályás. „Megnyertük a bajnokságot, a Svéd Kupát és ráadásként a Szuperkupát is. Lehet, hogy nem rúgtam sok gólt vagy adtam gólpasszokat az idényben, de a legfontosabb pillanatban, azon a meccsen, ahol eldőlt a bajnoki cím sorsa, tőlem kapta Flávio a labdát, amivel megszereztük a győztes gólt.”

Martin Mutumba a közönség kedvence lett, amihez nagyban hozzájárult közvetlen stílusa, amellyel az őt megszólító gyerekeket és az őt kérdező újságírókat kezelte. Nem vált megközelíthetetlenné, sosem felejtette le, honnan indult és milyen utat járt be addig, amíg az Allsvenskan legfényesebb érmét a nyakába akasztották.