A Videoton játékosállományáról

Manapság divatos szóhasználattá vált a futballban, hogy „hosszú”, vagy „rövid” egy csapat kispadja, amit számomra még hallani is szörnyű. Aki leül egy csapat kispadjára – függetlenül az általa képviselt játék színvonalától –, az annak a csapatnak a tagja, tehát ilyen módon minősíteni bárkit is, nem éppen hízelgő. Ami a Videoton kispadjának hosszúságát illeti – ha már ezzel a szóhasználattal élünk -, hadd reagáljak azokra a hangokra, amelyek a Győr meccsen történt eltiltások után azt állították, ránk ez semmilyen nehézséget nem ró, hiszen van elég játékosunk és könnyedén pótoljuk a Lipták-Vaskó belsővédő párost. Annyi futballistánk van, amennyi kell egy keretbe: huszonhat fővel dolgozom. Követem ebben is a nemzetközi trendet, hiszen a külföldi csapatoknak is általában huszonhat, de inkább huszonnyolc játékosuk van. Igaz ugyan, hogy ők három fronton harcolnak, a nemzeti bajnokságban, a kupában és ott vannak a nemzetközi sorozatokban is. Nézzük meg, kikből is áll a Videoton kerete. Van három kapusunk, tehát marad huszonhárom mezőnyjátékos. Az idén elengedtük az egyik stabil belső védőnket, Horváth Gábort, akinek indokolt volt a távozása. Egyfelől nehéz volt már őt hazai szinten motiválni, másfelől meg is érdemelte ezt a lehetőséget, hiszen nagyon sokat tett a klubért, példásan viselkedett, játszott és dolgozott. Horváth Hollandiába történt szerződésével két olyan szintű belső védőm maradt, akik a csapattól elvárt eredményekhez hozni tudják a szükséges színvonalat. Az Újpest ellen remekül helyt állt Farkas Balázs és Damir Milanovics a belsővédő poszton, de ők igazából nem hátvédek. Magyarán, egyszeri megoldásnak jó volt az ő beállításuk, de nyilván hosszabb távon ez nem működik.

Márpedig, ha a bajnokságon túl komoly kupaszereplésben és nemzetközi porondban gondolkozunk, ez a kispad nem nevezhető hosszúnak.

Tovább szűkíti a keretből való válogatás lehetőségét, hogy a három ifjúsági korú – Baracskai Roland,

Ponczók Csaba és Szolnoki Roland – a Puskás Akadémia kérésére a bajnokságot gyakorlatilag a felcsúti ifi csapatban, illetve az NB-II-es tartalékcsapatban játsszák. Ők ugyan Fehérváron edzenek az első kerettel, de az akadémián játszanak. Mindezeken felül, mindig akad egy-két sérült, most éppen Hidvégi és Vujovics. Végül, de nem utolsósorban, általában meghívok az első kerethez egy-egy tehetségesebb futballistát a tartalék csapatból. Tervem szerint, januárban idekerül két újabb ifista is,Elek Bence és Ízing Martin, akiket már kiszemeltem, hiszen a cél, hogy minél hamarabb alkalmasak legyenek a magasabb szintű feladatok megoldására. Azt azonban nem felejthetjük el, hogy ezek a fiatalok közel sincsenek olyan szinten, hogy ha bármikor be kell ugorjanak, akkor akár egy Lázár, vagy Lipták – de mondhatnék egyéb neveket is - szintjén megoldják a helyzeteket. Ha mindezeket figyelembe vesszük, nagyjából tizennyolc mozgatható játékosom marad, akikben gondolkozni tudok egy-egy mérkőzés kapcsán. Márpedig, ha a bajnokságon túl komoly kupaszereplésben és nemzetközi porondban gondolkozunk, ez a kispad nem nevezhető hosszúnak. S ha már itt tartunk, azokra a megjegyzésekre is reagálnék, amelyek szerint túl sok nálunk a csatár. Egy olyan csapat, amelyiktől bajnoki aranyat és eredményeket várnak, négy csatárnál kevesebbel nem indulhat neki a szezonnak. Ebből a négyből Vujovics ismételten, hosszabb távra kidőlt. A maradék háromnak bizony meg kell küzdenie a lehetőségekért. Ameddig azonban nyerő szériában vagyunk, az ember a „győztes csapaton ne változtass” elv alapján nem akar belenyúlni az összeállításba. Vagyis a többieknek türelemmel kell a kispadon várni, miközben óriási hátránnyal indulnak, hiszen ha nincsenek játékban, nincsenek ritmusban, akkor egy-két mérkőzés után kidőlnek. Érdemes tehát a sztereotípiaként előrángatott véleményeket a helyén kezelni.