A siker a megoldott feladatok eredménye

Az előző bejegyzésekből kiderült, hogy az edzők többsége napról napra él. No persze nem anyagi értelemben, viszont sosem lehet tudni meddig tart a megbízatás egy csapatnál. Aki tehát vállalja ezt a hivatást, annak meg kell tanulnia akár „egy bőröndből” élnie. Én magam nem így fogom ezt fel, bár való igaz, hogy a profik, mint például a romániai születésű Kovács István, aki többek között az Ajax történetének egyik legsikeresebb edzője volt, így élt. Egyszer azt mesélte, mindig két, becsomagolt bőrönddel ment mindenhová, így ha tovább kellett állnia, csak vette a bőröndjét, s ment. Volt olyan hely, ahol ki sem tudott csomagolni… Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy egy valamire való edző megengedheti magának, hogy megválogassa hová megy dolgozni, vagy hogy hónapokig ne legyen állása. Egy jó edző, mivel jól keres, tud tartalékot képezni a vészes időkre. Mondhatják persze, hogy el is kell jutni addig, amíg valakiből „valamire való, jó” edző válik. Erre az a válaszom, hogy az a tréner, aki már a legelején feladja saját magát és kepeszt, hogy az állását megtartsa, annak a futballban nincs jövője. Soha nem vállaltam el olyan feladatot, ami nem motivált eléggé, vagy nem volt szimpatikus.

Mert a sikert nem lehet programozni, vagy célként kitűzni, az mindig a megoldott feladatok eredménye.

Hogy látom visszatekintve a pályámat? Mint egy hosszútávfutást. Felnézek, s azt látom, már kifelé megyek belőle. Minden olyan gyorsan elmúlt. Őszintén mondom, soha nem terveztem semmit, se edzőséget, se sikert, csak mentem előre. Mindig a feladatokat láttam, amiket meg kellett oldani. Mert a sikert nem lehet programozni, vagy célként kitűzni, az mindig a megoldott feladatok eredménye, vagy mondjuk úgy, következménye. Jó példa erre a közelmúltból a Matthäus-ügy. Loholtam utána, meg más világhírű edzők után, de olyan szinten, hogy egyik délelőtt Salzburgban voltam, este hatkor pedig már Velencében. Aztán azon kaptam magam, hogy én lettem a vezetőedző. Pályafutásom alatt túl sokat sosem mérlegeltem, nem haboztam, ha úgy láttam, menni kell, mentem, ha úgy láttam, maradni kell, maradtam. S egyszerre azt vettem észre, hogy a távfutás végére érő ember lettem.

Milyen volt az indulás? Egy kis csapatból, a Rákosligeti AC-ból mentem a testnevelési egyetemre, aztán tanár lettem. Hamar rájöttem, nem nekem való az iskola, pláne nem a tanári szoba! Az MTK-ban, aztán Budafokon főállású futballistaként folytattam, majd később a Spartacus következett. Ebben az időben kezdtem edzősködni az unokabátyám révén, aki a BVSC-ben volt tréner. Furcsa helyzetet is teremtett ez a kettősség: egy alkalommal a BVSC megóvta az ellenünk vívott vesztes meccsét, arra hivatkozva, hogy én a Szpariban játszom, de náluk vagyok edző… Aztán csak sodródtam az eseményekkel, mígnem a magyar válogatott kispadján találtam magam.