VidiBlog anno 1984-'85: Gyászba borult Szarajevó

Néhány nappal a szarajevói visszavágó előtt összefutottam Horváth Gáborral. Természetesen csakhamar a meccsre terelődött a szó. — Két gól előnynek elégnek kell lennie, nem? — kérdezte. Akkor habozás nélkül rábólintottam. A roskatag Grbavica stadionban azonban néhány perc játék után erős kétségeim támadtak...

A Videoton keménykötésű hátvédjének már a kérdése is sok mindent elárult. A Csongrádit és Májért nélkülöző csapat valóban alkalmasabbnak tűnt a szívós, kitartó védekezésre, mint az eredményes támadójátékra. Székesfehérváron mégis sikerült háromszor is betalálni a Zseljo kapujába. Joggal gondolhatták úgy a játékosok, hogy a feladat nehezén már túljutottak. Pedig az igazi nagy megméretés, az álhatatosság próbája a szarajevói mérkőzésre maradt. S a Videoton alkalmasnak találtatott az UEFA Kupa döntőjére.

Bosznia kies fekvésű, egyszerre ódon és ultramodern fővárosának rokonszenves lakói természetesen biztosra vették kedvenceik sikerét. A Bas-Csarsija, az óváros szűk sikátoraiban, a csevabcsicsa-vendéglőkben és a parányi kávéházakban a markáns arcú, fekete legények nyitott tenyérrel mutogatták, hányat fog kapni a Videoton. A keleties szépségű, merészen sminkelt sudár lányok ellenben muzulmán őseikhez illően annál tartózkodóbbak voltak. Még egy mosolyra sem méltatták a lármás, piros-kék színeket viselő idegeneket. Ámbár azok többnyire se láttak, se hallottak, már a meccs előtti napon is futball-lázban égtek.

Érdekes, noha az UEFA Kupa elődöntőt az ósdi, szinte düledező, legföljebb 25 ezer néző befogadására alkalmas Grbavicában játszották és nem a nagyszerű olimpiai stadionban, még kedden is lehetett jegyet kapni. A szarajevóiak tüzes vérű emberek, de semmit sem szeretnek elkapkodni. Szerdán viszont, a meccs előtti órákban már csak lovasrendőrök tudták az aréna környékén fenntartani a rendet.

Bármilyen viharvert stadion is a Grbavica, tagadhatatlan, hogy egészen sajátos hangulata van. A közönség zöme a nyugati fekvésű kapu mögött helyezkedik el a félkör alakú lelátón és az efölötti domboldalban. Fülsiketítő, szinte sokkoló hatású ricsaj, egetverő buzdítás árad innen. Olyannyira, hogy tán még a hazai csapat játékosait is megbénítja. Az egyik szarajevói szurkoló, a hajdani futballista, legalábbis ezt magyarázta a kedd esti edzésen nekünk. A példák sokaságát fölsorolva bizonygatta, hogy a vasutascsapat játékosai úgyszólván képtelenek ebbe a kapuba betalálni, góljaik túlnyomó többségét a másik térfélen rúgják. Nem véletlen, hogy a Videoton a „rossz” kaput választotta ...

Nos, szarajevói barátunk vagy lódított kissé, vagy éppen másfelé lehetett dolga a vén stadion ártó szellemének. Mindesetre a fehérvári védelem bizonytalanságát kihasználva már az 5. percben gólt rúgtak a Májerre emlékeztető Bahtics révén a hazaiak.

Ettől aztán végképp elszabadult a Grbavicában a pokol. A közönség valósággal extázisba esett. Jobbra-balra röpködtek a rakéták, sorra robbantak a pálya szélén a vörös, sárga és lila ködöt árasztó füstbombák, a petárdák. Ismerve, milyen apróságok miatt fizetett kétszer is büntetést a Videoton, ezért talán egy vagyont kellett az UEFA kasszájába átutalnia Zseljeznyicsarnak.

Ámbár meglehet, a kihágások föl sem tűntek a nagytekintélyű Európai Labdarúgó Szövetség kiküldött ellenőrének. Ugyanis a játéktéren is valóságos tűzijátékot rögtönöztek a csillogó, villogó, a technikai trükkökből, látványos cselekből kifogyhatatlan hazai játékosok.

A fehérváriak ehhez az előadáshoz a mérkőzés túlnyomó részében csupán statisztálni tudtak. Mintha elfelejtettek volna futballozni, kétségbeesetten kapkodtak. Jóformán kizárólag védekeztek, és ezt is gyámoltalanul, gyermekded hibákat vétve tették.

A jugoszlávok szinte kedvükre szórakozhattak. Kétségbeejtő volt látni, hogy Skoro, Bazsdarevics, Baljics és Bahtics milyen könnyedén játssza át a szilárdnak ismert védelmet. A második félidő derekától azonban egyre inkább úgy tűnt, talán éppen ez lesz a Videoton mentsvára. Hatalmas fölényüktől megittasodva, a szarajevói játékosok mintha nem tudtak volna betelni saját ügyességükkel. A legjobb helyzetben is megengedtek maguknak egy-egy öncélú, fölösleges cselt, lövés helyett többször is továbbpasszolták a labdát a még nagyobb látványosság kedvéért. Nem igen bánkódtak a kihagyott helyzetek miatt sem. Látszott, biztosak benne, hogy úgy is rúgnák még gólt.

Közben, ha a fehérvári szurkolók számára szinte észrevétlenül is, de telt-múlt az idő. Már csak 20 perc volt hátra, már csak 17. Lassacskán éledezni kezdett a remény, hátha... S akkor bekövetkezett a jóvátehetetlennek látszó katasztrófa. Disztl Péter kifutott egy lágy, távoli előreívelésre, de az álnok labda messzire kipattan a karjáról. Éppen a lesen álló Csurics elé, s ezt a helyzetet nem is lehetett elrontani. A bíró a Videoton-játékosok reklamálásával mit sem törődve megadta a gólt. Talán arra gondolhatott, hogy az a csapat, amely ennyi megingást enged meg magának az elődöntőben, ne másban keresse a hibát. Van is ebben valami...

—    Az én lelkemen szárad az a gól, nincs mit szépíteni rajta — ismerte el Disztl Péter. — Érdekes, hogy éppen ettől oldódott föl bennem a feszültség, noha alighanem belebolondulok, ha emiatt maradunk le a döntőről. Én még életemben nem mentem oda a góllövőhöz, csak inteni szoktam; szép volt öreg! Akkor azonban végigrohantam a pályán, hogy megköszönjem a Csuhásnak. Ámbár ez csapatjáték. Ha a hátvédek hibáznak, nekem kell elvinnem a balhét. Egyszer én is megérdemlem, hogy ők segítsenek ki a bajtól.

A Csuhay-féle gól azonban Disztl Péter hibája pillanatában legalább olyan messze volt, mint Szarajevó Székesfehérvártól. Sőt, még annál is messzebb. Valahol az álmok, a csodák birodalmában. Csakhogy a Videoton játékosai már ismerték a járást arrafelé...

—     Csongi távollétében én voltam a csapatkapitány ezen a mérkőzésen — mondta Végh Tibor. — Kötelességem volt tudni, mi a teendő ilyenkor. Szóltam is Díszt Lacinak és Csuhaynak, menjenek csak föl, hiszen nincs mit vesztenünk.

A két középhádvéd az erélyes felszólításnak eleget téve rohamra indult. A Videoton térfelén csupán Disztl Péter, Végh és Borsányi maradt. Néha három-négy támadóval szemben...

—     Akkorra már teljesen elvesztettük a józan ítélőképességünket — idézte föl a hajrát Borsányi István. — A közönség mintha egyenesen a fülünkbe üvöltött volna. Ju-go-szlávia! Ju-go-szlávia! — visszhangzott a dobhártyánkon. Erről eszembe jutott, hogyan szoríthatnak otthon, Magyarországon értünk. Úgy éreztem, ha belepusztulunk is, de muszáj egy gólt rúgnunk. Beszélgettünk erről utóbb a srácokkal. Az ő fejükben is hasonlók jártak.

—     A második gól után Végh Tibi ránk kiabált, mi a fenét őrizgetünk még itt hátul? — mondta Csuhay József, — Szabályosan előrezavart, hátha tudunk segíteni a csatároknak. Mit ad isten, éppen Disztl Lacitól kaptam a gól előtt a labdát. Nem sokat gondolkodtam, rászúrtam, bement. Edzésen is szoktuk ezt gyakorolni, azt mondhatnám tudatos támadás volt. Pedig csak mázli, hihetetlen mázli.

A pályán sem lehetett könnyű 2:0-nál, bár ott legalább kínálkozott a mentő megoldás. A kispadon azonban kínszenvedés lehetett tétlenül ülni.

—     Természetesen szó sem volt arról, hogy beállunk bekkelni — mondta Kovács Ferenc —, bár a Manchester United elleni mérkőzések után megértem, ha a csapat bízott a védőmunkájában. A Zseljeznyicsarnak ráadásul roppant erős középpályás sora volt. Skoróékkal Szarajevóban nem tudtuk fölvenni a versenyt. A pálya kétharmada fölött elvesztettük az ellenőrzést, nem csoda, hogy annyira beszorultunk. Láttam ezt, de nem tudtam ellene tenni semmmit. A tét, a döntő közelsége csak még jobban felszínre hozta hibáinkat. Ezer szerencsénk, hogy a Zseljeznyicsar nem igazi proficsapat. El kell ismerni, közel voltunk az összeomláshoz. Javarészt az ellenfélen múlt, hogy a vert helyzetből föl tudunk támadni.

—     Szinte képtelenség megfogalmazni, mi zajlik le egy edzőben ilyenkor a kispadon. A második gól úgy ért, akár a villámcsapás, valósággal megsemmisültem. Másra sem tudtam gondolni, mint hogy ez a vég. Már az is eszembe jutott, hogy talán jobb lett volna a Manchester ellen, a tizenegyeseknél kiesni. Valahogy inkább illett volna a csapat helytállásához az UEFA Kupában. Aztán, ahogy átvettük az irányítást, úgy kapott bennem erőre a remény, bár alig hittem, hogy sikerülhet. Csuhay gólja a pokolból a mennyekbe emelt — szédítő, milyen érzelmi végletek között ingadozik a kispadon az ember. Nem csoda, hogy néhanapján holtan fordul le valaki onnan... Bennem olyannyira fölhalmozódik a feszültség, hogy gyakran két-három nap is eltelik, mire egy-egy győzelemnek igazán örülni tudok. Rendszerint apró dolgokon múlik a siker, vagy a bukás. Szarajevóban nekünk kedvezett a szerencse, noha hitem szerint nem véletlenül. A jó ég bocsássa meg, de nekem a meccs lefújása után először a Zseljeznyicsar edzője jutott az eszembe. Hogy az a szerencsétlen ember mit élhetett át akkor?

Közvetlenül a mérkőzés után, a rendezők éberségét kijátszva sikerült mindenkit megelőzve lejutnom a katakombára emlékeztető föld alatti öltözőfolyosóra. Felejthetetlen látványban volt részem. Elsőnek a Zseljeznyicsar edzője, a kosárlabdázó termetű Ivica Oszim érkezett, görnyedten botorkálva, halálsápadtam, tíz évet öregedve. Aztán a jugoszláv játékosok; szinte kivétel nélkül hangosan zokogva fájdalmukban. Végül a Videoton futballistái, vezetői, szintén sírva, de az öröm könnyeivel a szemükben.

A déli vidékeken a fehér a mély bánat színe. Reggelre gyászba borult a 300 ezres Szarajevó; 10 centis hó fedte a házakat, a vén Grbavicát, a virágzó gyümölcsfákat...

/részlet Posch Ede - Sipos József: A Videoton nagy napjai című könyvéből/