Fister Ferenc: "Nekem a Vidi és a Vasas jelent mindent"

Fister Ferenc a Vidi jogelődjének, a VT Vasasnak, később pedig a fővárosi Vasasnak volt az 50-es és 60-as években a legendás játékosa. Ma már ugyan 77 éves, de mint mondja, nem a kor számít, hiszen legbelül fiatalos és lendületes, és ha hiszik, ha nem, heti rendszerességgel eljár focizni a barátaival. Pályafutása során mindössze egyetlen alkalommal sérült meg - de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legrosszabbkor, mindössze néhány héttel az 1966-os világbajnokság előtt. Ő is utazhatott volna Angliába a magyar válogatott játékosaként, ha nem ütközik össze egy Ferencváros elleni találkozón a saját csapattársával, és nem szenved súlyos térdsérülést. Jellemző azonban Fister Ferenc pozitív szemléletére, hogy bár nagy szívfájdalom a kihagyott világbajnokság, számára az 1967-es chilei Hexagonal Kupa volt a Vb, amit a Vasassal nagy meglepetésre megnyertek - a döntőben Pelé brazil csapatával találkoztak, a brazil világsztár pedig a mérkőzés végén Fisterrel cserélt mezt.

Feri bácsival a hétvégi Vidi-Vasas rangadó kapcsán beszélgettünk, és elevenítettük fel pályafutása legemlékezetesebb pillanatait.

- Nem született sportcsaládba, így talán senki nem is gondolta, hogy profi labdarúgó lesz önből. Hogy történt, hogy végül mégis futballista lett?

Nos, való igaz, hogy nem sportcsaládban nőttem fel, számomra azonban mégis a labda volt a legfontosabb dolog az életemben már egészen gyerekkorom óta. Persze ennek édesapám, aki kocsmárosként dolgozott a Felsővárosban, nem feltétlenül örült, igaz nem is tiltotta meg, hogy focizzak. Jellemző volt rá, hogy amikor az udvarban fociztunk a pajtásokkal, és a labda véletlenül elé gurult, akkor nem rúgott bele, hanem a kezében hozta azt vissza. Meccsemre is csak egyszer jött ki, még amikor a tanács megye I-es csapatában, a Petőfiben játszottam nagyon fiatalon. A kocsma törzsvendégei noszogatták a fatert, hogy "Feri, gyere már ki és nézd meg a fiadat, nagyon ügyes." A fehérvári Dózsával játszottunk, és nyertünk, én pedig otthon büszkén, fülig érő szájjal kérdeztem aput, hogy hogy tetszett a meccs? Mire ő így válaszolt: "hagyjál engem fiam, eddig sem jártam ki, de ezután sem fogok. Hát ennyien még sosem szidták édesanyádat." (nevet)

1959-től 1963-ig voltam a VT Vasas (korábban Vadásztölténygyári SK) játékosa, és akkoriban az NB II-ben szerepeltünk. Ezt követően be kellett vonulnom katonának, sokáig úgy tűnt, hogy a Honvéd játékosa leszek, ahol közel egy hónapot el is töltöttem, de megmondom őszintén, nagyon nem szerettem ott lenni. Úgyhogy végül visszajöttem Székesfehérvárra, és Börgöndön folytattam, ahova viszont egyik nap lejött Rózner Győző, a Vasas akkori szakosztályvezetője - csak miattam - és megkérdezte, volna-e kedvem Angyalföldre igazolni. Ez akkoriban olyan volt, mintha ma a Bayern München, vagy a Real Madrid szeretne leigazolni. Még szép, hogy igent mondtam. És nem is bántam meg, életem legszebb 6 évét töltöttem a Vasasban.

- Nem csodálom, hiszen bajnoki címeket nyert Angyalföldön, és a nemzetközi porondon is szép sikereket ért el. Mesélne egy kicsit erről az időszakról?

1964-ben mutatkoztam be az élvonalban, igaz abban a szezonban még többnyire a második csapatban szerepeltem, akikkel később bajnoki címet nyertünk. 1965-től már meghatározó tagja voltam az NB I-es csapatnak, szezon végén pedig meg is nyertük az NB I-et, majd a rá következő esztendőben ismét bajnokok lettünk - ezúttal már veretlenül. 1965 szeptemberében bemutatkozhattam a válogatottban is, egy Ausztria elleni hazai vb-selejtező mérkőzésen. Hatalmas élmény volt 80.000 néző előtt pályára lépni a Népstadionban. Nyertünk 3-0-ra, és a mai napig megvan az az újságcikk, amelyben az osztrák szövetségi kapitány azt nyilatkozta, ha Matesz Imre és Fister Ferenc náluk játszott volna, másként alakult volna a végeredmény.

Nagy szívfájdalom, hogy az 1966-os vb-re nem jutottam el, a mai napig szoktam ezzel álmodni. Benne voltam az utazó keretben és minden esélyem megvolt arra is, hogy pályára lépjek. Ám az élet közbeszólt: az utolsó, Fradi elleni mérkőzésen elszakadt a térdszalagom. Jellemző, hogy ez az egyetlen komoly sérülés ért a pályafutásom során, az is egy csapattársammal történt összerúgásból származott. De amit az élet akkor elvett tőlem, azt később azért igyekezett kiegyenlíteni. Egy évvel később, 1967-ben Chilében játszottunk a Hexagonal Kupáért. Az első meccsen az NDK válogatottja ellen nyertünk, majd a chilei Colo-Colo

- 1968-ban éppen a Vasas ellen játszotta a Vidi története első élvonalbeli mérkőzését. A Fáy utcában 6-1-re nyertek, majd a visszavágón Székesfehérváron 1-1-es döntetlen született, ön pedig mindkét meccset végigjátszotta. Milyen érzés volt a Vidi ellen pályára lépni?

Azt tudni kell, hogy amikor én Angyalföldre igazoltam, még semmi előjele nem volt annak, hogy a fehérvári együttes egyszer a legmagasabb osztályban fog szerepelni. Persze kiváló labdarúgókkal játszottam együtt már az NB II-ben is Székesfehérváron, de akkor még nagyon távolinak tűnt az élvonal. Aztán tessék, a sors úgy hozta, hogy ott lehettem a pályán - igaz ellenfélként - a Vidi történetének első NB I-es mérkőzésén. A Fáy utcában nagyon simán nyertünk, a visszavágón viszont sokkal jobban játszott már a Vidi, és megérdemelten szerzett pontot ellenünk. Furcsa érzés volt Székesfehérváron ellenfélként pályára lépni. Igaz, a Sóstói Stadionban korábban nem játszottam, hiszen a VT Vasassal mi még a Berényi úton futballoztunk. Nagy élmény volt 15 ezer fehérvári drukker előtt játszani, annak pedig külön örültem, hogy bár az ellenfél játékosa voltam, de egy rossz szót nem kaptam a 90 perc során.

- Pályafutása végeztével eltávolodott a labdarúgástól?

1969-ben teljesen váratlanul megköszönték nekem és még jó néhány csapattársamnak az addigi szolgálataimat a Vasasnál. Ahogy fogalmaztak, meg kellett fiatalítaniuk a csapatot. 29 éves voltam, és úgy éreztem, tele vagyok még erővel, azonban mivel az átigazolási időszak végén közölték, hogy már nem számítanak rám, így nem volt esélyem arra, hogy másik élvonalbeli csapatba igazoljak, hiszen addigra már mindenhol kialakultak a keretek. Három évig játszottam NB III-ban a fővárosban, a Ganz Mávagban. Majd szerettem volna játékvezetőként folytatni, miután az aktív sportolást befejeztem, de Mészöly Kálmán és Farkas János barátaim addig unszoltak, amíg inkább az edzőire iratkoztam be. Azonban sosem lett belőlem edző, de nem is baj. Mivel mindig is játékospárti voltam, nem tudtam volna olyan fegyelmet tartani, amit egy edzőnek meg kell követeljen a játékosaitól. Így aztán Fehérvárra visszatérve édesapám kocsmájában dolgoztam egészen nyugdíjba vonulásomig.

- Manapság azonban edzőként tevékenykedik, igaz nem felnőttekkel foglalkozik, hanem a legkisebbekkel, a Vidi Ovifoci programjában vesz részt.

Így van, nem olyan régen kaptam ezt az igen megtisztelő felkérést, hogy hetente három alkalommal, délelőttönként foglalkozzak a Vidi Ovifoci programjában résztvevő gyerekekkel. Nagy öröm számomra ez a munka, amit Tiber Lászlóval és Kiss Imrével közösen csinálunk. Jó érzés látni azt a sok boldog kisgyereket, akik ugyanúgy élvezik a labdakergetést, ahogy én élveztem, amikor hasonló idős voltam, mint ők. Bízom benne, hogy sokuknak része lesz a későbbiekben átélni olyan sok csodás élményt labdarúgóként, amennyit annak idején nekem sikerült.

- A mai napig feltűnik a Vasas, illetve a Vidi mérkőzésein - legutóbb ott volt a Fáy utcában is, amikor a két csapat 1-1-es döntetlent játszott. A szombati mérkőzésre is kilátogat? Ön szerint milyen eredmény születik a két piros-kék együttes összecsapásán?

Így van, amikor csak tehetem, ott vagyok a Vasas, illetve a Vidi mérkőzésein. Számomra ez a két futballcsapat jelenti a mindent. Nem tudok ebben a párosításban egyik csapat sikeréért sem jobban szurkolni, ezért is örültem a legutóbbi 1-1-es végeredménynek nagyon, hiszen tapsolhattam egy angyalföldi gólnak és egy fehérvárinak is. Úgy gondolom, szombaton mindenképp a Vidi lesz a mérkőzés esélyese, de talán nem haragszanak meg rám, ha én ezúttal is egy igazságos döntetlenért szurkolok - természetesen a helyszínen.