A 77 éves legendával beszélgettünk hosszabban pályafutásáról, élményeiről és csalódásairól, és természetesen a hétvégi piros-kék rangadóról is.
Fister Ferenc a Vidi jogelődjének, a VT Vasasnak, később pedig a fővárosi Vasasnak volt az 50-es és 60-as években a legendás játékosa. Ma már ugyan 77 éves, de mint mondja, nem a kor számít, hiszen legbelül fiatalos és lendületes, és ha hiszik, ha nem, heti rendszerességgel eljár focizni a barátaival. Pályafutása során mindössze egyetlen alkalommal sérült meg - de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legrosszabbkor, mindössze néhány héttel az 1966-os világbajnokság előtt. Ő is utazhatott volna Angliába a magyar válogatott játékosaként, ha nem ütközik össze egy Ferencváros elleni találkozón a saját csapattársával, és nem szenved súlyos térdsérülést. Jellemző azonban Fister Ferenc pozitív szemléletére, hogy bár nagy szívfájdalom a kihagyott világbajnokság, számára az 1967-es chilei Hexagonal Kupa volt a Vb, amit a Vasassal nagy meglepetésre megnyertek - a döntőben Pelé brazil csapatával találkoztak, a brazil világsztár pedig a mérkőzés végén Fisterrel cserélt mezt.
Feri bácsival a hétvégi Vidi-Vasas rangadó kapcsán beszélgettünk, és elevenítettük fel pályafutása legemlékezetesebb pillanatait.
- Nem született sportcsaládba, így talán senki nem is gondolta, hogy profi labdarúgó lesz önből. Hogy történt, hogy végül mégis futballista lett?
Nos, való igaz, hogy nem sportcsaládban nőttem fel, számomra azonban mégis a labda volt a legfontosabb dolog az életemben már egészen gyerekkorom óta. Persze ennek édesapám, aki kocsmárosként dolgozott a Felsővárosban, nem feltétlenül örült, igaz nem is tiltotta meg, hogy focizzak. Jellemző volt rá, hogy amikor az udvarban fociztunk a pajtásokkal, és a labda véletlenül elé gurult, akkor nem rúgott bele, hanem a kezében hozta azt vissza. Meccsemre is csak egyszer jött ki, még amikor a tanács megye I-es csapatában, a Petőfiben játszottam nagyon fiatalon. A kocsma törzsvendégei noszogatták a fatert, hogy "Feri, gyere már ki és nézd meg a fiadat, nagyon ügyes." A fehérvári Dózsával játszottunk, és nyertünk, én pedig otthon büszkén, fülig érő szájjal kérdeztem aput, hogy hogy tetszett a meccs? Mire ő így válaszolt: "hagyjál engem fiam, eddig sem jártam ki, de ezután sem fogok. Hát ennyien még sosem szidták édesanyádat." (nevet)
1959-től 1963-ig voltam a VT Vasas (korábban Vadásztölténygyári SK) játékosa, és akkoriban az NB II-ben szerepeltünk. Ezt követően be kellett vonulnom katonának, sokáig úgy tűnt, hogy a Honvéd játékosa leszek, ahol közel egy hónapot el is töltöttem, de megmondom őszintén, nagyon nem szerettem ott lenni. Úgyhogy végül visszajöttem Székesfehérvárra, és Börgöndön folytattam, ahova viszont egyik nap lejött Rózner Győző, a Vasas akkori szakosztályvezetője - csak miattam - és megkérdezte, volna-e kedvem Angyalföldre igazolni. Ez akkoriban olyan volt, mintha ma a Bayern München, vagy a Real Madrid szeretne leigazolni. Még szép, hogy igent mondtam. És nem is bántam meg, életem legszebb 6 évét töltöttem a Vasasban.
- Nem csodálom, hiszen bajnoki címeket nyert Angyalföldön, és a nemzetközi porondon is szép sikereket ért el. Mesélne egy kicsit erről az időszakról?
1964-ben mutatkoztam be az élvonalban, igaz abban a szezonban még többnyire a második csapatban szerepeltem, akikkel később bajnoki címet nyertünk. 1965-től már meghatározó tagja voltam az NB I-es csapatnak, szezon végén pedig meg is nyertük az NB I-et, majd a rá következő esztendőben ismét bajnokok lettünk - ezúttal már veretlenül. 1965 szeptemberében bemutatkozhattam a válogatottban is, egy Ausztria elleni hazai vb-selejtező mérkőzésen. Hatalmas élmény volt 80.000 néző előtt pályára lépni a Népstadionban. Nyertünk 3-0-ra, és a mai napig megvan az az újságcikk, amelyben az osztrák szövetségi kapitány azt nyilatkozta, ha Matesz Imre és Fister Ferenc náluk játszott volna, másként alakult volna a végeredmény.
Nagy szívfájdalom, hogy az 1966-os vb-re nem jutottam el, a mai napig szoktam ezzel álmodni. Benne voltam az utazó keretben és minden esélyem megvolt arra is, hogy pályára lépjek. Ám az élet közbeszólt: az utolsó, Fradi elleni mérkőzésen elszakadt a térdszalagom. Jellemző, hogy ez az egyetlen komoly sérülés ért a pályafutásom során, az is egy csapattársammal történt összerúgásból származott. De amit az élet akkor elvett tőlem, azt később azért igyekezett kiegyenlíteni. Egy évvel később, 1967-ben Chilében játszottunk a Hexagonal Kupáért. Az első meccsen az NDK válogatottja ellen nyertünk, majd a chilei Colo-Colo
Author: Wéninger Ákos
Photo: Peka Roland / vidi.hu, vasassc.hu