Paulo Vinícius: Mindent figyelek, mindig, mindenhol

Egyenesen a híres Sao Paolótól?

Ha nem is egyenesen, de igen, onnan. Tizenkét éves koromtól játszottam náluk tizenhatig, de valójában nem ott kezdtem. Már hatévesen fociztam egy kisebb csapatban, abban a kerületben, ahol éltünk. Ott is járják a megfigyelők a környéket, a Sao Paolo egyik edzője felfigyelt rám, így kerültem kapcsolatba velük. Betettek nagyobb gyerekek közé, és miután az idősebbeknél is mindig helytálltam, végül leigazolt a Sao Paolo.

Úgy tűnik, ez itt is működik, hiszen te vagy a legfiatalabb a csapatban… Érdekes, mert a posztod azért rutint igényel. Mindig védő voltál?

A pálya jobb oldaláról kerültem középre, de először a középpályán. Aztán egyszer kiállították a középhátvédünket, az edzőm engem vezényelt hátra a helyére, és mivel jól sikerült a beugrás, később ott ragadtam.

Szóval középpályás voltál Brazíliában, vagyis a legtechnikásabb poszton szerepeltél. Ez azt jelenti, hogy ma is gond nélkül megindulnál előre, átszlalomoznál az egész pályán, ha lehetőség adódna rá?

Azt azért nem, félek, ma már nem menne… Sokat kellene gyakorolnom előtte, de most más a feladat. A pályafutásom nagy részében mást tanultam, de az igaz, hogy ma is szívesen választok technikás megoldást. Hátulról is inkább így indítom a játékot, persze előfordul, hogy „azonnali megoldást” igényel egy szituáció, és nem lehet finomkodni, főleg, ha esetleg valaki hibázott előttem.

Ezt a kevésbé finomkodó stílust is elsajátíthattad, amikor Uruguayba szerződtél. Hogy kerültél oda?

Lejárt a szerződésem Sao Paolóban. Volt egy uruguayi ismerősöm, ő ajánlotta a lehetőséget, egyébként a mai napig ő a menedzserem. Először hat hónapra próbajátékra kerültem a Club Atlético River Plate-hez, miután megfeleltem, ott maradhattam. Két évig játszottam náluk. Fiatalként persze meg kellett dolgozni a lehetőségért, a második szezonban már rendszeresen pályára léptem. Kemény meló volt.

Szó szerint kemény? Az uruguayiak érdes stílusa legendaszámba megy.

Igen, ezt megerősíthetem. Meg kellett tanulnom keménykedni, mert a többiek is olyanok voltak. Ráadásul nem elég, hogy eleve durvább a játék, a pályák sem jók, sokszor kiszámíthatatlanul pattan a labda, ezért harcolni kell, folyamatos test test elleni küzdelem megy a pozícióért. Eleinte sok sárgát kaptam, volt kiállításom is, de a második szezonomban már nem, addigra hozzászoktam ahhoz a játékhoz.

Nemcsak a keménység, hanem a fanatikus hangulat is szóba kerül, ha ezekről a bajnokságokról beszélünk. Nektek is hangos közönségetek volt?

Igazából a két uruguayi nagycsapat,a Penarol és a National meccsein van őrület, harminc, negyvenezer fanatikus csinálja a hangulatot. A mi szurkolóink is lelkesek voltak, de kisebb számban. A két nagy ellen mindig hatalmas közönség előtt játszottunk, félelmetes atmoszférában kellett helytállni. De nincsenek rossz emlékeim, előfordult, hogy nyertünk, és a „nagyok” szurkolói is gratuláltak, megtapsoltak, fair volt a hozzáállásuk az ultráknak.

Az uruguayi tapasztalatok után nagy volt a kontraszt, ahogy átjöttél Európába?

Teljesen más a játék… Sokkal technikásabban fociznak itt, a pályák is jobbak, kevesebb a fizikai párharc, nem durva a játék. Viszont sokkal gyorsabb, Uruguayban többet gondolkoznak és passzolnak, lassabban játszanak.

Már szinte meglepődöm, hogy mégis ők játszottak vb-elődöntőt, és nem mi…

De főleg azért, mert minden jó uruguayi játékos itt van Európában, ezt a focit játssza.

Ezek szerint a magad fajta fiataloknak az a fejlődés útja, hogy át kell jönniük Európába?

Mindenképpen. Otthon nagyon nehéz, már csak azért is, mert rengetegen fociznak, és sok a remek képességű játékos már gyerekként is, hogy kitűnjön valaki a tömegből, ahhoz szerencse is kell. Itt több az esély, hogy felfigyelnek rád, az európai foci amúgy is jobban fókuszban van. Ezért jöttem én is.

Huszonegy éves vagy, először játszol Európában, gondolom, még javában tanulsz. Ez a folyamat hogy zajlik?

Mindent figyelek, mindig, mindenhol. Nemcsak játék közben, az öltözőben is, nemcsak a focit, a viselkedést is. A társaimat, miről beszélnek, mi foglalkoztatja őket. Ezek is fontos tapasztalatok. Ezen kívül, ha nem játszom, akkor is nézem a focit, sok meccset, mindenből tanulni lehet.

A csapatban kitől tanulsz legtöbbet?

Alvestől és Sándortól sok mindent tudok. Természetesen az én posztomon játszókat is figyelem, itt van a sokszoros portugál válogatott Marco Caneira. Sokat segít, hogy vele az azonos nyelv miatt tudunk beszélni játék közben, ő mindig hangosan kommunikál meccs közben, ezen kívül az elemzéseknél is átadja a tapasztalatát.

Te ellenben nem tűnsz egy harsány típusnak, pedig a pályán neked is irányítani kell a társakat.

Valóban csendes ember vagyok, de azért meccs közben kinyitom a szám, ha kell, akár hangosan is. Mindenki tudja, hogy erre a játék miatt van szükség, nem lehet sértődés vagy harag belőle.

Azon kívül, hogy tanulsz a többiektől, és szakmailag fejlődsz, mi kell még ahhoz, hogy elérd a céljaidat?

A legfontosabb az alkalmazkodás, minden közeghez, helyzethez. A többiek, akik tapasztaltabbak nálam, ebben is sokat segítenek. A játékban pedig a maximumra kell törekedni, ez így van itt a Vidinél is, sok lehetőséget látok a jelenlegi helyzetemben. Elsődleges cél a bajnokság megnyerése, már csak azért is, mert nagyon szeretnék egyszer a Bajnokok Ligájában játszani. Az a világ legjobb versenysorozata, aki ott van, igazán a mennyben érezheti magát. Még a brazil válogatott kapuja is megnyílhat az ember előtt, ha a BL-ben szerepel. Márpedig a válogatottság minden brazil gyerek legnagyobb álma.

És mit csinálsz, amikor mégsem a focival foglalkozol?

Túl sok mindent nem tudok… Sok időt töltök Andréval, ezen kívül leginkább filmeket nézek interneten. De a szabadidő hasznos eltöltését, a kikapcsolódást is lehet tanulni, nekem még kell. Ami biztos, hogy rendszeresen tartom a kapcsolatot a családommal: a szüleim és három testvérem otthon nagyon várják a híreket. Hetente kétszer, háromszor is érdeklődnek, hogy mennek a dolgaim.

Mit tudsz mondani nekik?

Nagyon boldogok, mert amit mesélek, az szinte hihetetlen számukra. Nagyon nehéz egy fiatal srácnak ilyen messze eljönni hazulról, érthetően féltettek Európától. Hogy nekem most minden szép és jó, nagy öröm a szüleimnek, ami pedig állandó téma, és mindig kérdezgetnek róla, az az időjárás. A hideg. Havat sosem láttak, alig várják, hogy arról számolhassak be. De eddig még én sem láttam.