A Honvéddal lett kupagyőztes, de a Vidivel írt történelmet

Hogyan kezdődött a labdarúgó-karrierje?

Veszprémben születtem, ott is kezdtem el 8 évesen focizni, az akkor az NB III-ban szereplő Veszprémi Vasas kölyökcsapatában. Végigjártam az összes serdülő- és ifi korosztályt, majd 17 esztendősen bekerültem az NB III-as felnőtt csapatba. Fiatalon sokszor játszottunk a Vidi korosztályos együttesei ellen is, és valószínűleg azokon a találkozókon szúrhattam szemet Gábor Sándor edzőnek, de nem egyből kerültem Fehérvárra, hanem csak 1959-ben, még mielőtt 20 éves lettem volna. Az NB III-ból az NB II-be kerültem, vagyis egy osztállyal feljebb, és olyan kiváló csapattársaim voltak akkoriban Székesfehérváron, mint például Németh Lajos – ő később edző is volt -, Bognár Ferenc, Szentes Jenő, Szőke Miklós, Fister Ferenc, hogy csak néhányat említsek a fehérvári ikonok közül. Óriási dolognak tartom, hogy ilyen nevek mellett is sikerült szinte rögtön beverekednem magam a csapatba.

(Fotó: magyarfutball.hu)

Az első fehérvári időszaka nem tartott sokáig, hiszen 1961-ben már a Honvéd játékosa volt. Hogy került a fővárosba?

Elmondok egy érdekes dolgot, talán kevesen tudják. Abban az időben az volt a módi, hogy az NB II-es játékvezetők meg voltak bízva azzal, hogy a fiatal tehetségeket figyeljék a mérkőzéseken és folyamatosan jelentsék a teljesítményüket a fővárosi élvonalbeli csapatok edzőinek. Így kerültem képbe a Honvédnál, ahol akkoriban Sebes Guszti bácsi volt az edző, és miután az NB II-es játékvezetőktől sok jót hallott rólam, többször eljött Fehérvárra megnézni, végül a Honvéd vezetősége felajánlotta, hogy igazoljak hozzájuk az NB I-be. Természetesen nemet mondtam.

Egy 1961-es cikk, mely a Magyar Ifjúságban jelent meg, azt írja, hogy azért nem akarta elfogadni a Honvéd ajánlatát, mert félt attól, hogy esetleg nem állja meg a helyét az NB I-ben. Tényleg így volt?

(Fotó: Arcanum)

Nem érezte jól magát a fővárosban?

Nem erről van szó. Tényleg nehezen szakadtam el Székesfehérvártól, de összességében szép éveket töltöttem Kispesten, kétszer bajnoki ezüstérmes lettem és Magyar Kupát nyertem a Honvéd játékosaként, ahol rengeteg nagyszerű futballistával dolgozhattam együtt. Nem egyszer elmaradt az edzésünk a Honvédnál azért, mert annyi válogatott játékosunk volt a nemzeti csapatban, hogy egyszerűen nem tudtunk öten kimenni a pályára. Bozsik Józseffel különösen jó volt a kapcsolatom, emlékszem, amikor a 100. válogatott meccsét játszotta, szerzett nekem belépőt és a lelátóról szurkolhattam neki. Amit így utólag lehet másképp csinálnék, az az, hogy amikor a Honvédnál jobbszélsőt akartak játszatni velem, én rendre ellenkeztem, így végül Nagy György játszott helyettem azon a poszton, aki később bekerült a válogatottba is, és ott lehetett többek közt az 1964-es tokiói olimpián, melyet a magyar válogatott megnyert. Nem tudom, mi lett volna, ha tovább maradok a fővárosban, vagy ha elfogadtam volna, hogy másik poszton szerepeljek. De így utólag már kár is ezen keseregni.

Nyilván egy olimpiai aranyérmet nem feltétlenül kárpótol, de azért a Vidivel történelmet írt, miután visszakerült Székesfehérvárra, hiszen tagja volt az NB I-be feljutó csapatnak, és pályára lépett a klub történetének első NB I-es meccsén is.

1965-ben kerültem vissza az akkor az NB I/B-ben szereplő székesfehérvári VT Vasashoz. Több megkeresésem is volt, maradhattam volna az élvonalban is, de olyan jövőképet vázoltak fel a fehérvári vezetők, amelynek mindenképp részese szerettem volna lenni. Az is tetszett, hogy a VT Vasas minden követ megmozgatott azért, hogy visszakerüljek Székesfehérvárra. Teljesen egyértelműen kijelentették a vezetők, hogy cél az élvonalba jutás, de azzal mindenki tisztában volt, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz. Miután visszakerültem, az első évben a 11. helyen végeztünk, nem tűnt tehát közelinek még az NB I, de nagyon jó társaság voltunk, és hónapról hónapra egyre jobban összecsiszolódtunk. És nem csak mi, játékosok, de a vezetők is NB I szintűek lettek az idő előrehaladtával. 1967-re elkészült az új stadionunk, így az utolsó NB I/B-s bajnokinkat – már biztos feljutóként – a Kecskemét ellen nem a Berényi úton, hanem az új Sóstói Stadionban játszhattuk le. Büszke vagyok rá, hogy pályára léphettem Sóstón az első hivatalos tétmeccsen, sőt gólt is lőttem, a második találatot jegyeztem a Kecskemét ellen.

És igen, ott voltam a pályán a Vidi első NB I-es bajnokiján is a Vasas ellen, melyet ugyan 6-1-re elveszítettünk, de ezzel végleg bekerültem a klub történelmébe, amire a mai napig a legbüszkébb vagyok. Nyilván teljesen másképp is alakulhatott volna a pályafutásom, ha a Honvédnál jobban beállok a sorba, és ott maradok a fővárosban, de nem bántam meg semmit sem.

(1968-ban a Népsport Balogh Károlyt beválasztotta az NB I/B-s válogatottba az egész éves teljesítménye alapján. "Balogh játékának jelentős része volt abban, hogy Székesfehérvár idén már az NB I-ben játszik. A jobb oldali támadások szervezője volt, 18 gólt szerzett."  Fotó: Arcanum / Népsport 1968. január 7.) 

És milyen az élet, 1968-ban a Bp. Honvéd – Vidi bajnokit az ön gólja döntötte el. Érzett egy kis elégtételt emiatt? 

Ugyan, dehogy! A Honvéd játékosaival nagyon jó barátságban voltam, és amikor 1965-ben távoztam Kispestről, azt mindenki nagyon sajnálta. Nem volt bennem bosszúvágy vagy ilyesmi, ami miatt elégtételt kellett volna éreznem. Ugyanakkor örültem neki, hogy a Vidit győzelemhez segíthettem. Sajnos egyébként az első NB I-es szezonunk nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, hiszen az idény végén kiestünk, de egy évvel később újra visszakerültünk az élvonalba, és utána sikerült is ott megragadnia a csapatnak.

(Fotó: Arcanum / Népsport 1968. augusztus 12.)

Manapság nyomon követi még a magyar labdarúgás történéseit?

Hogyne! Miután befejeztem 1969-ben a vidis pályafutásomat, hazatértem Veszprémbe, az NB III-ban játszottam egy keveset, majd technikai vezető és edző is voltam. Azonban mindig is a Vidi-család tagjaként tekintettem magamra, szurkoltam és szurkolok a mai napig a csapatnak. Amikor pedig a Honvéd épp nem a Vidivel játszik, akkor természetesen a piros-feketék sikeréért is drukkolok. Nyomon követtem a tavalyi bajnoki döntőt is, ahol hatalmas csatában a fővárosiak nyerték meg a bajnoki címet, és figyelemmel kísérem az idei szezont is. Nem vagyok egy nagy tippelős, úgyhogy inkább csak reményemet tudom kifejezni, hogy ezúttal a székesfehérvári szurkolók örülhetnek majd a Bp. Honvéd - Vidi bajnokit követően.