Brockhauser István: "Csak a győzelemben gondolkodunk az Újpest ellen is"

Brockhauser István 1964. május 3-án született. Pályafutását Újpesten kezdte, de az élvonalban a Vác játékosaként debütált. Később tagja volt az 1990-ben bajnoki aranyérmet szerző Újpestnek, majd két évvel később - Kovács Feri bácsi irányításával - a Magyar Kupát is megnyerte a lila-fehérekkel. Ezt követően Kispestre igazolt, ahol szintén bajnoki címet és kupagyőzelmet ünnepelhetett. 32 esztendős korában igazolt Belgiumba, ahol hat év alatt két bajnoki címet és két Belga Kupát nyert a Genk csapatával. Belgiumban a mai napig úgy hívják Brockhauser Istvánt az emberek, hogy a "Legenda". A Vidi kapusedzőjével a szombati Újpest - Vidi bajnoki kapcsán beszélgettünk.

- Fiatal korodban miért pont a labdarúgást választottad? Tudatosan készültél arra, hogy kapus leszel?

Sokat köszönhetek édesapámnak, hiszen ő volt az, aki először levitt focizni. Ami azért érdekes, mert egyáltalán nem sportcsaládban nőttem fel. Amatőr szinten röplabdázott ugyan apám, de ezenkívül a sport nem volt meghatározó része a családi életünknek. Kelenföldön, ahova iskolába jártam, hétvégenként a tanárok mindig fociztak az iskola területén lévő pályán és egyik alkalommal beinvitálták apámat is, aki addig velem csak a kerítésen kívül játszott. Na, onnantól voltam bajban, mert attól kezdve apám minden hétvégén együtt focizott a tanárokkal, én pedig egyedül maradtam. Egyik alkalommal úgy alakult, hogy páratlanul voltak, ezért megkértek, hogy álljak be a kapuba - nagyon fiatal voltam ekkor még, talán második osztályos lehettem. Apám annyit mondott, hogyha sírva fakadok akármi miatt is, akkor soha többet nem visz le focizni. Persze a legelső alkalommal jól arcon találtak a labdával, de én nem mertem sírni (nevet). Tulajdonképpen ez volt az első lépésem a labdarúgás irányába. Mivel apám nagy Újpest drukker volt, ezért teljesen egyértelmű volt, hogy később oda vitt focizni. Érdekes, de először nem a kapuban álltam, hanem jobbhátvédként, majd jobbszélsőként játszottam. Az első meccsünkön azonban nem volt kapusunk, és amikor megkérdezte az edző, hogy ki az, aki be mer állni a kapuba, akkor rövid hezitálás után jelentkeztem. Tulajdonképpen ez volt az a momentum, amivel kezdetét vette a kapus-pályafutásom.

- Hogy emlékszel vissza az újpesti éveidre?

1982-ben kaptam meg az első profi szerződésemet, miután végigjártam a szamárlétrát. Azonban 18 évesen nem sok esélyem volt Szendrei és Kollár mellett, ezért elkerültem az akkor a harmadosztályban szereplő Vác együttesébe. Később megnyertük a másodosztályt is és feljutottunk az élvonalba, ahol az 1987-88-as idényben debütáltam - továbbra is a Vác játékosaként. A következő idényt azonban már Újpesten kezdtem el. Emlékszem, borzasztóan indult számunkra az a szezon. Az első kilenc meccsünkből hatot elveszítettünk és mellette három dönta szerk.) menesztették, és Varga István került a helyére. Végül a 9. helyen fejeztük be azt a szezont. Egy évvel később már más szelek fújtak a IV. kerületben, egy roppant kiélezett bajnokságot sikerült megnyernünk az MTK-val szemben - a bajnoki címről egyetlen gól döntött, ennyivel volt ugyanis jobb a gólkülönbségünk a kék-fehérekkel szemben, miután mindkét együttes ugyanannyi találkozót nyert meg, ugyanannyi döntetlent játszott, és a vereségek száma is megegyezett. Az utolsó fordulóban, korábbi csapatom a Vác nagy meglepetésre 2-1-re legyőzte az MTK-t, akiknek már egy döntetlen is a biztos bajnoki címet jelentette volna. Ez azonban önmagában még nem volt elég a mi sikerünkhöz, ehhez az is kellett, hogy legalább két góllal nyerjünk későbbi csapatom, a Bp. Honvéd ellen - Szabó András duplájával ez is sikerült, így mi lettünk a bajnokok.

	Brockhauser István az Újpesti Dózsa 1989-90-es bajnokcsapatának tagjaként. Alsó sor, kék kapusmezben. (fotó: Rév Gábor)

- Újpesten edződ volt a Vidi legendája, Kovács Feri bácsi is. Hogy emlékszel vissza rá?

Nagyon érdekes váltás volt, hiszen annak ellenére, hogy bajnokok lettünk, már a szezon vége előtt jó fél évvel tudni lehetett, hogy a bajnokság végeredményétől függetlenül új tréner érkezik majd Újpestre. Akkor már Feri bácsi komoly nemzetközi rutinnal is rendelkezett, köszönhetően a Las Palmasban töltött időszaknak. A pályán sokkal többet követelt tőlünk, játékosoktól, mint Varga Pista bácsi, a magánéletünkbe viszont egyáltalán nem szólt bele. Az volt a hitvallása, hogy vagyunk mi annyira profik, hogy nem kell senkit sem rövid pórázon tartani, mindenki tudja, hol vannak a határok. Sokkal jobban szabadjára voltunk engedve, mint korábban. Bár bajnoki címet nem sikerült ismét szereznünk, de 1992-ben megnyertük a Magyar Kupát.

- Vagyis Magyar Kupa-győzelemmel búcsúztál Újpestről, és aztán következtek a kispesti évek.

Így van, 1992-ben Kispestre igazoltam, ahol akkor 11 válogatott játékos szerepelt a kezdőcsapatban. Ennek ellenére nem kezdtük jól a szezont, hasonlított a bajnoki rajt az első újpesti idényemre. Verebes Józsi bácsival vágtunk neki az idénynek, de néhány forduló után edzőt cseréltek, és érkezett a finn Martti Kuusela, akivel végül megnyertük a bajnokságot, egy szintén izgalmas hajrát követően, 1 ponttal előztük meg a Vácot. A finn szakember óriási hangsúlyt fektetett az erőnléti edzésekre. Emlékszem, a téli alapozási időszakban végigcsináltuk a finn jégkorong-válogatott szárazföldi felkészülését. Jól sikerült tehát az első kispesti évem - most pedig már remélem, hogy ez az 1993-as bajnoki cím marad a Honvédnak még egy jó ideig az utolsó bajnoki aranyérme, és nem fog ez a következő hetekben megváltozni (nevet).

- Viszonylag idősen, 32 évesen kerültél Belgiumba. Hogy jött számodra akkoriban ez a lehetőség?

Nos, ez egy roppant érdekes történet. 1995 környékén úgy nézett ki, hogy abba fogom hagyni a profi labdarúgást, a Honvédnál ugyanis az új vezetőség már nem igazán számolt velem, elmúltam 30 éves. Nem is írtam alá új szerződést, de mivel nem volt csapatom, annyi kérésem volt a kispestiekhez, hogy heti egy-két alkalommal legalább hadd járjak le edzeni. Egy ideig ez így ment, amikor aztán szeptember-október környékén úgy gondolták a kispesti vezetők, hogy talán mégiscsak jobb vagyok, mint akiket a helyemre hoztak a csapatba, így végül ajánlottak egy új szerződést, amit aláírtam és ismét kezdőkapus lettem. A mai napig emlékszem arra a téli edzőmeccsre, amit Egerben egy salakos pályán játszottunk, és ami megváltoztatta az életemet. Tény, hogy távolról kaptam egy gólt, ami után az edzőm valamit bekiabált, én meg visszaszóltam neki. Ebből a konfliktusból adódott, hogy kölcsönadtak Győrbe. Ekkortájt Urbán Flórián a Győr játékosa volt, vagyis csapattársak lettünk. Az volt a szokás Győrben, hogy minden bajnoki mérkőzés előtt néhány napos összetartásra vonult el a csapat, én Flórival kerültem egy szobába. Neki ekkor már voltak belga kapcsolatai, és egyik este épp egy belga menedzser hívta telefonon. Viccből mondtam neki, hogy "Te Flóri, itt van egy alig használt kapus, esetleg megemlíthetnél neki, ki tudja, hátha épp szüksége van egy hálóőrre" (nevet).  Na és ha hiszed, ha nem, két héttel később ez a menedzser felhívott, és annyit mondott, ki kellene mennem Genkbe és aláírnom a szerződésemet. Mint később kiderült, a Genk edzője, Aimé Anthuenis korábban rendszeresen járt Magyarországra, magyar játékosokat megfigyelni, és vagy 8-10 Honvéd-mérkőzésen látott engem védeni. Szóval abszolút képben volt velem kapcsolatban, és amikor megtudta, hogy lehetősége lenne leigazolni, egy percig sem habozott.

A Belgiumban töltött 6 év volt pályafutásom csúcsa, ez nem is vitás. Persze büszke vagyok a bajnoki címekre és kupagyőzelmekre, amiket az Újpest és a Honvéd játékosaként megnyertem, de a genki éveket tartom a legsikeresebb időszakomnak. Mindezt úgy sikerült megvalósítanom, hogy itthon tulajdonképpen már majdnem lemondtak rólam a korom miatt és jóformán nem kellettem Magyarországon senkinek sem. Sosem felejtem el, egy NB I-es tv-s meccsünk közvetítésekor Vitray Tamás azt mondta, hogy a "kapuban a veterán Brockhauser". Ha 31 évesen azt mondták rád, hogy veterán, akkor - és remélem, most nem sértődik meg - Király Gabira vajon mit mondhatnak? (nevet). Vagy ott van Buffon, aki néhány nap múlva BL-döntőben fog védeni. A belga időszak számomra azt jelentette, hogy megtudtam, mit jelent futballistának lenni. Belgiumban én voltam a Genk kapusa. És az emberek ott tisztelik a labdarúgókat, hiszen fontos nekik, hogy te a szeretett csapatuk játékosa vagy. Nagyon sokat adott nekem az az időszak, a szurkolók a szívükbe zártak, és miután hazatértem, három évvel később egyszer azt nyilatkozta Genkben az "utódom", hogy "a mai napig Brockhauser árnyékában vagyok, nem lehet őt innen kiszorítani". Távol álljon tőlem, hogy nagyképűnek tűnjek, de tényleg igazi közönségkedvenc voltam Belgiumban, ezt Suljic és Nego is tudják igazolni, hiszen amikor az Újpesttel Belgiumba mentünk, akármerre jártunk, az emberek mindenhol felismertek, és mindenhol úgy szólítottak, hogy a Legenda. Nagyon sok szeretetet kaptam, és kapok a mai napig a belgáktól.

- Miután hazatértél, kapusedzőként kezdtél el dolgozni. Nem gondoltál arra, hogy van még benned néhány év?

Voltak ajánlataim itthonról és Belgiumból is, és úgy éreztem, tele vagyok erővel, szóval volt kísértés, hogy tovább folytassam, de végül úgy döntöttem, hogy a csúcson hagyom abba. Az Újpest megkeresett, és kapusedzői állást ajánlottak, amit örömmel el is vállaltam. Soha nem felejtem el az első edzésemet, amit kapusedzőként tartottam. Megyek ki a pályára, fejemben ott volt legalább 500 féle gyakorlat - majd amikor eljött az idő, és mondták, hogy akkor itt van a három kapus, menjek el velük külön dolgozni, akkor semmi nem jutott eszembe. Beleestem abba a hibába, hogy úgy mentem az első edzésre, hogy minden ott van a kisujjamban. Nos, ez nagyon nem így van. Kapusedzőként is nagyon precízen fel kell készülni az edzésekre. Persze idővel az ember megszerzi a megfelelő rutint, de fontos, hogy folyamatosan képezd magad, folyamatosan tanulj, és semmit ne megszokásból csinálj.

- Az idei bajnokság végkimenetelével kapcsolatban még rengeteg a kérdőjel, de egy dolog múlt héten biztosan eldőlt, hogy akárki is nyerje a bajnokságot, az aranyérem családon belül marad, hiszen matematikailag már csak a Honvédnak és a Vidinek van esélye a bajnoki címre.

Nos igen, ez egy valóban érdekes szituáció, hiszen a kisebbik lányom férje a Honvéd második számú kapusa, Horváth András. Ráadásul Andrásék mindössze 50 méterre laknak tőlünk, úgyhogy poénkodtunk is már azon, hogy 50 méteren belül marad idén az aranyérem és az ezüstérem is. A mi házunk egy picit magasabban helyezkedik el, úgyhogy bízom benne, hogy a rangsor megmarad, és az aranyérem a magasabban fekvő házba kerül majd (nevet).

- Ehhez azonban első lépésként szombat este korábbi csapatod, az Újpest otthonában kell megszereznünk a 3 pontot. Milyen mérkőzésre számítasz a lila-fehérek ellen?

Nem szabad hibáznunk az utolsó három fordulóban. Nyilván komoly téttel bír a mérkőzés a hazaiak számára is, ha azt nézzük, hogy 4 pontra vannak a kiesést jelentő 11. helytől. De ez csak matematika, komoly félnivalója nincs az Újpestnek, és szerintem ezzel nagyjából ők is tisztában vannak, így sokkal felszabadultabban játszhatnak majd, mint mi, emiatt pedig roppant nehéz találkozóra számítok. Ugyanakkor számunkra nincs más lehetőség, csak a győzelem.